ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
Januári előadásainkra november 18. szombat 13 órától vásárolhatnak jegyeket.

A sírt, hol nemzet süllyed el…

 Olvass bele, április 3., Bedő J. István

 

 

 

Ez a Hamlet előadás nem a tétovázó vagy cse­lek­véstől megrettenő dán királyfiról szól. De nem is a tettrekész bosszúállóról. Ez a Ham­let a társadalomról szól, vagyis rólunk: nem teg­nap­előtti, nem tegnapi, hanem mai.

 

 

Mellbevágóan indul az előadás: a lelátón ül min­denki, aki él és mozog, Dánia zászlószíneire festett arccal, piros-fehér ruhákban – és szurkol. Az új király, Claudius bejelenti a végtelen célsze­rűségből elkövetett házasságát a sógor­nőjével, Gertrud tehát nem özvegy, hanem változatlanul királyné.

 

 

A stadion lelátója lesz mindennek a helyszíne im­már. És Bagossy László rendezésében ez a sokkoló ötlet működik. Itt jelenik meg Hamlet király szel­le­me, itt szövődnek intrikák, itt történnek az áru­lá­sok. Ez a trónterem, ahol a színészek a leleplező darabot játsszák, itt kóborol gondterhelten Hamlet királyfi, s őrülten Ophelia.

 

 

De, ismétlem, ettől a helyszíntől az előadás hangsúlyai csak felerősödnek. Nádasdy Ádám korszerű fordítása hangzik a színről, és a (szükséges) húzások, rövidítések egyszeriben maivá, nagyon is érthetővé teszik azt, amire a régi fordításokból úgy emlékszünk: valami rothad az államgép(ezet)ben. Hát itt egyértelműen előjön, hogy Claudius Dániája – mint amúgy a reneszánsz kori államok többsége – át meg át volt itatva korrupcióval, árulással, az édesnek hitt hatalom megszerzésének arcátlan technikáival. Ennél több gyalá­za­tos­ságot csupán a megszerzett hatalom megőrzéséért tesznek.

 

Az, hogy a királyfi iskolatársait Claudius besúgásra biztatja, Polonius meg Opheliát ösztönzi, hogy udvarlójáról jelentsen, egyszerre jelzi a félelmet, hogy valami kiderülhet, aminek mélyre temetve kellene lennie. Dánia ura fél a norvégok közeledő seregeitől, fél Fortinbras hercegtől, de legfőképp a tömegektől fél. Még ha körül is veszik őt, s a lelátóról a legvadabb B-közép stílusú norvégellenes szitkok hangzanak fel. Azokból pedig még minden lehet. Lesz is. Az utolsó jelenet párbaját csontváz alakok nézik végig, és amikor a többszörös mérgezések után a dán uralkodóháznak írmagja sem maradt, e csontvázak borítják a lelátó előtti küzdőteret.

 

 

Claudiust egy kihízott öltönyű járási jegyző kvalitásait felmutató, középszerű akarnoknak mutatja Znamenák István, akiről még az sem állítható biztosan, hogy a trón vagy Gertrud szép szeme ösztönözte a testvérgyilkosságra (habár elhangzik róla, hogy az ágyban már aligha vitézkedik). Für Anikó Gertrud királynéja teljesen alárendelt figurává válik, megszólalásaiból az süt, ugyanúgy nem érzi biztonságban magát újra-királynéként (queen reloaded), mint rövid özvegysége alatt.

 

 

Polgár Csaba királyfija a búskomorságtól a szenvedélyes gyűlöletig és a színlelt bolondságig minden érzelmet magas hőfokon mutat fel. Nagyon nagy támaszték számára az újrafordított Nádasdy-szöveg, amely mai köznyelven szólal meg, és a néző figyelme nem gabalyodik bele a végtelennek tűnő mondatfolyondárokba. Minden érthető és logikus.

 

 

Hamlet királyt (vagyis az apa szellemét) Gálffi László adja: egyszerűen, mindenfajta túlzástól mentesen (még csak az kéne…!), és egy mai áldozat hangján szólít fel bosszúra. Gálffi még két alakot hoz a színre: előbb a színészkirályt, aki a királyfi a Pyrrhus szövegével „vizsgáztat”. A nagy truváj azonban, amikor (első) sírásóként – a szintén remek Pogány Judit társaságában – úgy visel­ke­dik, ahogy egy valóságos, piás kubikos: trágár nó­ták­kal és némi nyakolajjal végzi Yorick ki­han­tolását. A szöveg is ala­­posan rátesz erre – ezek a nem-tragikus pilla­natok elraga­dóak .

 

 

Említettem, hogy nagyon mai az egész, hát ebbe még az is belefér, hogy Hamlet pisztollyal mászkál, azzal öli meg a hallgatózó Poloniust – Csuja Imre a kisszerűség és szolgalelkűség derék robotosát hozza. Ami újabb váratlanság a fegyverhasználatban: a párbaj teljesen stilizált, Hamlet és Laertes összecsapásait csak a kommentárokból tudjuk meg, ők maguk ülnek a lelátó alján, előre nyújtott fegyverekkel.

 

 

Ophelia/Ofélia alakját Kókai Tünde színiakadémista (egyetemi hallgató) eleveníti meg, meglepően. Mint a királyfi esetleges menyasszonya visszafogott és alig észrevehető. De hogy ez szándékos rendezői fogás, akkor derül ki, amikor az őrülési jelenetben nem a szokott melankolikus figurát kapjuk, hanem egy vad klinikai esetet, mozgásgörcsökkel, trágárkodásokkal (az Aranyketrecből ismerős jelekkel).

 

 

Az egyszerűségében is lehengerlő lelátó Bagossy Levente díszlete. A jelmezekben (Ignjatovic Kristina) látszólag semmi különös nincs, hiszen lezser, focimeccsre való cuccok, hétköznapi öltönyök, női ruhák – csupán a megholt király kapott tábornoki vállrózsás szürkeséget –, csak éppen összhatásuk szorul rá a néző homlokára, mint a vaspánt.

 

 

Bagossy (és a dramaturg Gáspár Ildikó) ötlete lehet, hogy Fortinbras számára norvég szinkrontolmács (Neudold Júlia) fordítja az elhangzottakat, és ez még irritálóbban maivá tesz mindent. És amikor végül már csak a hullahegyek maradnak a színen, és a dán nemzet elsüllyed, akkor érezzük át, hogy ebben a rothadó államgépezetben minden a stadion lelátóján dőlt és dől el. Amíg az is majd szét nem rohad.