ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
Januári előadásainkra november 18. szombat 13 órától vásárolhatnak jegyeket.

Lehet-e őrültet játszani?

 


Kultography, 2014-03-22, szerző: Pataki Anita


Az Örkény Színház a Budapesti Tavaszi Fesztivállal közösen mutatta be Shakespeare tragikus sorsú dán királyfijának legújabb színpadra ültetett verzióját. Hátán modern jelmezzel, a kevés eszközből építkező, ám fantáziadús színpadképben Hamlet frissen és vagányan játsza a bolondot, amíg döntésképtelenségével mindenkit, aki valaha fontos volt neki, magával nem ránt a valós őrületbe. A fiatalokról, a fiatalokhoz szól ez a Hamlet - és persze azokhoz is, akik hajlandóak meghallgatni.

 

 

Ha nem olyan lenne a darab, amilyen, akkor biztosan azzal kezdeném a cikket, hogy a Nádasdy-féle műfordítás használatán keseregnék, de így, hogy igazából a „Lenni, vagy nem lenni"-ig fel sem tűnt, hogy nem a klasszikus sorokat hallom, azt hiszem ettől eltekinthetünk. Olyan szépen és természetesen olvadt ugyanis egybe az Arany-verziónál folyékonyabb, modernebb szöveg a hasonlóan megújított külsejű és viselkedésű karakterekkel, hogy csak az ikonikus mondatok hiánya juttatta az ember eszébe, mégis csak egy olyan darabot néz, amit már betéve tud. Így, hiába tudjuk jól, mi lesz a vége, friss élményként hat az egész, a modernizálásból szerencsésen kimaradt az az izzadságszagú törekvés, ami gyakran kiséri a nagy klasszikusok újragondolását. Egyedül a végső kardpárbaj ugrik kicsit ki az addig pisztollyal hadonászó, farmeres-napszemüveges karakterek közül, de ugye a mérgezett töltény mégiscsak elég bután festett volna. Mert ebben a Dániában a király egy maffiavezér külső jegyeivel bír, az udvari ünnepély tetőpontja a focimeccs (amin a nép eszét vesztett fanatizmussal szurkol nemzeti válogatottjának), Horatio pedig hipsztersapkát visel. A jelenkorba helyezett cselekmény ugyanúgy szállít poénokat mint ahogy zsigerileg közelebb hozza a nézőhöz a tragédiát - a végkifejlet után a halottakkal szelfiző norvégok például egyszerre teszik mindkettőt. Ugyanezt a hasonulás-érzést idézi elő a díszlet: a sportpálya-lelátóként berendezett színpadon ülve a színészek is közönségként néznek vissza ránk, Hamlet monológjainál pedig nem egyszer felhúzzák a világítást, hogy Polgár Csaba ténylegesen a nézők szemébe nézve kérdezhesse, "Gyáva vagyok?". Míg a nézőtér-díszlet is ötletes és szépen is működik, addig ez utóbbi megoldás kifejezetten zseniális, a darab legjobb és legerősebb pillanatai voltak ezek.

 

 

Persze ehhez az is kellett, hogy Polgár Csaba olyan jó legyen, amilyen. Pedig színre lépésének első pár percében nem volt túl meggyőző, még az apja szellemével való találkozás közben is inkább csak szurkolni lehetett neki, hogy érkezzen meg a szerepbe, de aztán gyönyörűen behozta a lemaradást, egyszerre erős és szuggesztív, önfejű és kegyetlen, mégis szeretetreméltó és elesett kishercegként. Azért kicsi, mert Hamlet egy nagyranőtt gyerek - lehet, hogy kora és önmeghatározása szerint felnőtt, de mégsem az. A darab lemegkapóbb része az, amikor erre ő maga is rájön, kimondja, hogy gyáva, hogy döntés- és cselekvésképtelen, hogy lényegében nem férfi, mégis úgy kellene élnie - és a legtragikusabb az, hogy legbelül tudja, ezen soha nem is lesz képes változtatni. Itt, Bagossy László rendezésében ez az aspektus nagyon szépen átvilágít a darabon, ami így a mai fiatalok egész generációjának nagy küzdelmére is könnyedén rárímel. Személy szerint nem is csodálkoztam, mikor, az előttem ülő, nagymama korú asszony értetlenül és azzal a tipikus "ezek a mai fiatalok" arckifejezéssel csóválta a fejét, miközben a fiatalabbak síri csendben dédelgették magukban a nagyon is betaláló szavakat. Az viszont már meglepő volt, hogy a hölgy nem ment haza a szünetben, és végül igazi lelkesedéssel tapsolta vissza a színészeket hatodjára is - Hamlet talán sikeresebb volt, mint más, generációk közötti kommunikációs próbálkozás.  

 

 

Megtehetném, hogy egyesével végigdícsérem a színészeket, de azt hiszem jelen keretek között kicsit kevés lenne rá a hely, és a lényegen nem változtatna: remek szereplőgárdával dolgozik a darab. Polgár Csaba méltó Hamlet, Csuja Imre Poloniusként igazi könnyed pillanatokat szállít, Kókai Tünde pedig Ophelia báját és pusztító őrületét is egyforma hitelességgel adja át. A rengeteg statiszta mozgása, jelenléte és a gyakori dalok zseniálisan koordináltak, ennyi ember összehangolása nem kis munka lehetett, az eredmény pedig kellően fülsiketítő és letaglózó. Ez a Hamlet pedig abban is sikeres, amiben sok más adaptáció nem: a darabbal való ismerkedés első állomásaként, akár a történet ismerete nélkül is teljesen érthető és átérezhető, de a sokadik változaton túllévő nézőnek is rengeteg újdonsággal szolgál. "Modern" színház ugyan, úgyhogy senki ne számítson pátoszra és ne lepődjön meg egy-két káromkodás elhangzásán, de éppen annyira hű a nagy klasszikushoz, amennyire kell. A nyitott szemmel, füllel és legfőképp szívvel érkező nézők egy felejthetetlen élménnyel lehetnek gazdagabbak.