Hámori Gabriella vásárról és pazarlásról - A jövő sztárja

168 óra – 2006. március

A berlini filmszemlén Shooting Star Díjjal jutalmazták Európa legígéretesebb fiatal színészeit, köztük az Örkény Színház művészét. A Jövő sztárja kitüntetést – többek közt – az I love Budapest, a Szezon és a Terézanyu című filmek főszerepéért kapta.

Milyen érzésekkel jött haza Berlinből?

Nagyon elfáradtam. A sűrű programok közt sokszor átöltözni sem volt idő. Rengeteg protokolleseményen kellett megjelenni, s többnyire felületes dolgokról beszélgetni egyébként érdekes emberekkel. Közben pedig találgatni: „Vajon ő kicsoda? Tőle függ a jövőm? Vagy nem?” Néhányan valóban azt remélték, Berlinben alapozzák meg a jövőjüket. Én valahogy eleve nem vártam az egésztől semmit, legfeljebb annyit, hogy jól érezzem magam. A második napon, reggeli után még az asztaloknál üldögéltünk, amikor megjelentek a castingigazgatók, színészügynökök, producerek. Már korábban kaptak anyagokat – összevágott filmjeleneteket CD-n, életrajzi adatokat – mind a 21 Shooting Starról. Szóval dossziékkal a hónuk alatt járkáltak közöttünk, figyeltek minket. Ha felálltam egy pohár vízért, éreztem a tekinteteket a hátamban: hogyan emelem a széket, hogyan mozdulok. Olyan volt, mint egy vásár.

Jól bírta?

Nem vettem túl komolyan. Voltaképpen élveztem is. Nem kell az önérzetet félredobva nyomulni esztelen. Lehet méltósággal is csinálni. Érdekes esettanulmánynak fogtam föl a dolgot. Hányféleképpen lehet csevegni úgy, hogy közben nem mondjuk ki azt, amiről valójában szó van: „megvesznek-e” vagy sem. Meséltem magamról és a pályámról, de nem sokan figyeltek arra, hogy Wedekindet és Csehovot játszottam színpadon. Rögtön a filmekre kérdeztek rá, és arra, hol a magyar ügynököm. Mondtam, nem jött velem, amúgy meg szeretnék külföldi ügynököt találni.

A magyar nem jó?

Dehogynem, ám ő csak a szerződések jogi részét intézi. Kint más az ügynök szerepe. Ő szervezi a színész minden ügyét, szerepet keres neki, még arra is odafigyel, mit írnak róla a lapok. Egy nyugat-európai kezdő kollégának is legalább három menedzsere van – akár Londonban, Rómában, Berlinben. Lehet úgy is szerződni ügynökségekkel, hogy a színész – mondjuk két hónapra – bekerül a nemzetközi adatbázisukba. Ha ezalatt nem találnak neki „munkát”, megválhat az irodától, de akkor a pénze is odaveszett. A másik lehetőség: az ügynök százalékot kap minden megszerzett szerep után. Csakhogy én ezt is nehezen tudnám megoldani.

Pedig vannak honfitársnői – például Gryllus Dorka és Marozsán Erika –, akiknek ez sikerült.

Ők is eljöttek a Shooting Star-rendezvények végére. Tisztelem őket azért, hogy vállaltak egy új életformát. Engem viszont megdöbbentett, hogy kint – miközben biztos filmajánlatról még szó sem volt – azonnal azt kérdezték az ügynökök: otthagynám-e a színházamat? Ugyanis nekik olyan színész kell, aki veszi a sátorfáját, kiköltözik Berlinbe vagy Londonba, s ha egy castingon „kapás van”, azonnal ott terem. Én képtelen lennék erre. Az Örkény Színházban olyan szakmai, emberi törődést kapok, amelyet máshol talán nem fogok megtalálni. Külföldön teljes a kiszolgáltatottság. Mert bár ígéret van bőven, a színész örökké csak vár, hogy megszólaljon a telefon. Nagyon sokan mosolyognak az emberre: „Gyönyörű vagy, te leszel a legelső, akit hívok.” Aztán mégsem hívják.

Végül is mit mondott Berlinben az ügynököknek?

Azt, hogy a magyarországi színházi és filmes feladataim boldoggá tesznek.

Udvarias elutasítás?

Nem, mert azt is hozzátettem: jó színésznőnek tartom magamat, tudom, milyen energiák vannak bennem. Ha nem dolgozhatnék, elemésztenének ezek az energiák. Csak akkor hagynám ott egy időre a színházamat, ha komoly feladat várna kint. Az nem megy, hogy lógjak a levegőben valahol, és várjam, hátha történik valami. Mácsai Pál azt mondta: ha külföldi forgatás adódna, összehangoljuk valahogy a színházzal. De nem válok meg azért a társulattól, hogy a vámpír feleségét játsszam két snittben.

Állítólag Peter Kassovitz producere is érdeklődött ön iránt Berlinben. Kassovitz rendezte – többek között – a Hazudós Jakabot.

Kassovitz magyar származású, Franciaországban élő művész. Francia–magyar koprodukciós filmet forgat idén '56-ról, és a női főszerepre keres valakit. Szívesen vállalnám. Annyi történt: a producer elkérte a telefonszámomat és a címemet. Amúgy konkrét munkát egyik Shooting Starnak sem ajánlottak. Névjegykártyákat kaptunk, hogy küldjünk még filmeket, fotókat. Pedig azért jó lenne legalább egyszer nagy költségvetésű művészi produkcióban részt venni. Noha tudom, a színvonal külföldön sem feltétlenül jobb. De talán más a befogadó közeg.

Hogy érti?

Lehet, naivitás, ám azt gondolom: azokban a nyugati országokban, ahol nem kell a mindennapi megélhetésért küszködni, a kultúrára is nagyobb az igény. Szélesebb rétegekhez lehet eljuttatni még a nehezebb műveket is. Nálunk erre csak egy szűk kör vevő. Nem az a baj, hogy az emberek nem elég vájtfülűek. Egyszerűen annyi a teher rajtuk, hogy inkább a feszültségoldó, pihentetőbb művekre van szükségük. Imádom játszani Molnár Ferenc Üvegcipőjét, mert érezhetően „balzsamozzuk” a nézők lelkét. A pénzhiány miatt többnyire mindenki a biztos sikerre hajt: az alkotók rákényszerülnek a könnyen fogyasztható produkciókra. Magyarországon például a színházakban nem ajánlatos a gyakori kísérletezés, mert bukáshoz vezethet, s ez anyagi szempontból pazarlás. Csakhogy a színházi embernek kudarcokra is szüksége van ahhoz, hogy fejlődhessen, „kitapogathassa” a saját határait.

Sándor Zsuzsanna