Online jegy vásárlás
Online jegy vásárlás

A vihar

William Shakespeare Bemutató: 2012. május 12.

Szereposztás

 

Fordította: Nádasdy Ádám

 

PROSPERO, Milánó jog szerinti fejedelme GÁLFFI LÁSZLÓ
MIRANDA, a lánya

TÖRŐCSIK FRANCISKA mv./

PROHÁSZKA FANNI eh.

CALIBAN, Prospero vad és torz szolgája VAJDA MILÁN
ARIEL, légies szellem POGÁNY JUDIT
ANTONIO, Prospero öccse a milánói trón bitorlója DEBRECZENY CSABA
ALONSO, Nápoly királya GYABRONKA JÓZSEF mv.
FERDINAND, a fia

NAGYHEGYESI ZOLTÁN mv./

SZABÓ SEBESTYÉN LÁSZLÓ eh.

SEBASTIAN, Alonso öccse FICZA  ISTVÁN
GONZALO, Alonzo öreg tanácsosa DARVAS FERENC
STEPHANO, Alonzo részeges borásza CSUJA IMRE
TRINCULO, Alonso udvari tréfamestere EPRES ATTILA
HAJÓSKAPITÁNY ZNAMENÁK ISTVÁN
Matrózok, Szellemek, Nimfák, Istennők, Vadállatok és Fiatal urak szerepeiben MURÁNYI MÁRTA, SZATHMÁRY JUDIT, CSIRE ZOLTÁN, ELM ZOLTÁN, KOCSÁN KRISZTIÁN, TUKORA TAMÁS, FÓRIZS OLIVÉR

 

 

 
Dramaturg GÁSPÁR ILDIKÓ
Díszlet BAGOSSY LEVENTE
Ügyelő BERTA TAMÁS GERGELY
Jelmez IGNJATOVIC KRISTINA
Súgó KANIZSAY ZITA
Asszisztens HORVÁTH ÉVA
Rendező BAGOSSY LÁSZLÓ

 

Bemutató: 2012. május 12.

 

Milánó száműzött hercege, Prospero, egyedül neveli lányát egy varázslatos szigeten, ahol rajtuk kívül csak mesebeli lények élnek. Egy napon a trónbitorló herceg hajója viharba kerül és hajótörést szenved. Prospero számára itt az alkalom, hogy visszaszerezze hatalmát és megbüntesse a bűnösöket.

Shakespeare utolsó drámája mese - és elmélkedés a politikáról. A mesében lelepleződik a kisszerűség és az ostobaság, és valódi hatalomnak tűnik a bölcsesség és a morális tartás.

 


 

 

Az előadást egy részben játsszuk, hossza kb. 2 óra.


 

Az előadásban nyújtott alakításáért Gálffi László 2013-ban Gábor Miklós-díjat kapott.

Video

 

Pudingpróba 

 

 

 

Így készült a Vihar - a Pudingprodukció videója (4 rész)

 

    

                                                                                                                

 

 

Háttér

 

Az előadás műsorfüzete még több háttéranyaggal megvásárolható színházunkban.

 

 

Ruttkay Kálmán: Shakespeare: A vihar

 

A múlt században terjedt el, de ma is él az a felfogás, amely szerint a valószínűleg 1611-ben, keletkezett Vihar Shakespeare búcsúja: a varázspálcáját eltörő, könyvét a tenger mélyébe vető Prospero maga a drámaíró, aki a költészet varázserejéről lemondva hátat fordít a színpadnak, visszavonul szülővárosába az Avon-menti Stratfordba, hogy ott, távol a színház világának zajától, tisztes polgárként élje le még hátralevő éveit. Csakhogy ez a csábító analógia többszörösen is pontatlan. Amennyire a nagyon hézagos életrajzi adatokból tudjuk, a költő nem A vihar megírása után telepedett vissza Stratfordba, hanem már előbb; s bár legjobb tudomásunk szerint A vihar csakugyan utolsó önálló darabja, drámaírói pályájának mégsem ez a végső állomása, hiszen még részt vett — valószínűleg John Fletcher szerzőtársaként — az 1612-13-ra tehető VIII. Henrik és A két nemes rokon megírásában, és kettőjük munkája lehetett az a Cardenio című darab is, amelyet 1612-13 telén előadtak az udvar előtt, ennek szövege azonban nem maradt fenn.

Az utolsó darabok közül A vihar különösen sok kérdést vet fel. Például a szerkezet kérdését. A viharnak nincs egy vagy több mellékcselekménye, mint annyi korábbi Shakespeare-drámának; a helyszín is változatlan: Prospero szigete, csak a nyitójelenet, a hajótörés játszódik a tengeren, de az is a sziget közvetlen közelében; s a hajótöréstől a végkifejletig mindössze négy óra telik el, ami körülbelül kétszerese a tényleges játékidőnek. Shakespeare szinte tüntetően szakít általános dramaturgiai gyakorlatával, ami annál feltűnőbb, mert A vihart megelőző darabjaiban semmi sincs, ami előkészítené vagy akár csak sejtetné ezt a módszerváltást.

 

Géher István: Shakespeare

 

Prospero nemes célt szolgáló titkos tudománya, a „fehér mágia" erősen hasonlít a nukleáris fizikához: hasadó elemekkel dolgozik. A célra koncentrált gondolkodás szakszerű analízisnek veti alá a személyiséget, és elkülöníti benne az elemi funkciókat. Nevet ad nekik. A test legyen Caliban, a szellem Ariel, a kettő között a lélek Miranda, s a mindent összefogó 'és mozgósító agresszív, totális akarat Prospero. A kényszerűség akaratot gerjeszt, az akarat erőt ad, az erő uralomra juttat. Ezt a láncreakciót, az uralkodás mesterségbeli titkát egy lakatlan szigeten fedezi fel Prospero. Tizenkét év kell hozzá. És még valami: egy másik ember, akit korlátlan hatalmával szolgálhat, aki célt és értelmet ad mindentudásának – egy tanítvány. Az értelmiségi mágia köznapi neve: pedagógia.

Hogyan formáljon Prospero a zord férfi, bölcsességéből bájos női lelket? Bölcsen, megértéssel és érzéssel; hogy az ellentétek – a műveltség és az ártatlanság – virágzó szintézist alkossanak. Nem ismerjük a tanmenetet és a módszertant, csak az eredményt látjuk: a jól nevelt Mirandát, akiben megtalálható egy tökéletesnek elképzelt emberközösség minden társas értéke. Csodálatra méltó személyében készült el Prospero remekműve; s amint elkészült, már nem az övé. Itt az idő, hogy kilépjen a való világba, hozzá illő társ oldalán. Aminthogy Prosperónak is időszerű már kormánypálcára visszacserélni a tanári varázspálcát.

Közben telt-múlt az idő, felnőtt egy újabb nemzedék, s a régiek (ha nem is jobbak) mások lettek. Ebben egy második játszma lehetősége rejlik. A világ sokáig meglehet az alkotó gondolat nélkül, de talán nem örökké. Amikor tengernyire dagad a hiány, a társadalom kénytelen felszedni a horgonyt, maga sem tudván, hogy mit keres. Van, aki feleséget; van, aki feloldozást; van, aki bűnre vezető alkalmat. Vesztét vagy üdvét keresve: jön a hajó, vaktában, egyenest Prospero felségvizeire.

Prospero vár, és készen áll: kezdődhet a végjáték. Eddig ráért, hagyta az időt évekig dolgozni; most minden óra, minden perc számít. Prospero nem alszik. Eleget gondolkodott, megvannak a tervei. Lehatolt az elemek mélyére, most a lélek mélyét akarja kifürkészni.

Az ész mindenkor viszonyítani kénytelen, vacillálni, anyagi és anyagtalan természetével folyton számot vetve s mindkettő ellen védekezve, mert máskülönben elmerül... A tudós Prospero: megvan benne minden tudás, csak az öntudatlan teljesség harmóniája hiányzik, az az értelmen túli bölcs derű, amit készen kapunk, kegyelemből. Mindenkinek megkegyelmezhet, csak magának nem. A következetesen gondolkodó ember nem felejt. Ezért boldogtalan. Bár fehér mágiát művel, Prospero köpenye fekete. Sötét figura, mint Hamlet. Ez volna a szellem emberének természetes, kötelező öltözete? Mit gyászol Prospero? Alighanem újra meg újra elveszített illúzióit. Azt a visszatérő álmot, hogy a gondolat varázsával az élet minősége megjavítható. Hogy a jóakarat és a nemes szellem összefogása boldoggá tesz.

 

 

Balázs Zoltán: „A vihar”: Az erkölcsi személyiség drámája

 

A dráma első jelenetében a hajósok és utasaik életükért rettegnek. A rettegés a túlélési ösztönre csupaszítja le vágyaikat, megszűnnek a társadalmi különbségek, ki-ki saját életéért küzd. A halálfélelem egyszerűsíti le őket, s egyszerűsít le mindenkit saját lényének lényegére.

Az alvás, a pihenés szükséglete mindenkiben egyformán megvan, még ha a dráma szereplői közül vannak olyanok is, akik éberebbek a többieknél: éberebb a valódi gonosz, aki éppen az alvást akarja kihasználni, és éberebb az igazi jó is, aki megérzi a gonosz közeledtét.

Az éhség, a kéjvágy és a (fizikai) fájdalomérzet (vagy a tőle való reszketés) mintegy Calibanban sűrűsödik össze. Ezek az ösztönök már majdnem emberré teszik őt. Van olyan felfogás is, amely Calibanban nem a primitív bennszülöttet, nem is az elnyomott ösztönvilág megszemélyesítőjét, hanem egyszerűen a gyermeket vagy kiskamaszt látja (Caliban az egyetlen szereplő, aki többször említi anyját is), a maga fékezhetetlen nyelvével, vad őszinteségével, az érzékeknek való kiszolgáltatottságával.

 

A vihar-ban a düh és a szabadulásvágy az a két ösztön, amely a legdrámaibb kapcsolatban van a szenvedélyekkel. Maga a vihar is értelmezhető a fölkorbácsolt indulatok allegóriájaként. A düh tulajdonképpen a bántásra való azonnali reakció, megtorlási ösztön, amely először akkor szabadul el, amikor Ariel láthatatlanul, Trinculo hangján megszólalva hazugsággal vádolja Stephanót. Az értelem által nem ellenőrzött szenvedély az ösztönök martaléka lesz, amelyek maguk alá gyűrik a lelket.

A szabadulásvágy az egyetlen konstans vágy, amely Calibant, az ösztönlényt vezérli, s amelynek képes a többit is úgy-ahogy alárendelni, sőt, amely még valamiféle intellektuális tevékenységre is rászorítja, hiszen ő az, aki kiterveli Prospero meggyilkolásának módját. De rögtön föltűnik, hogy Caliban nem az egyenlők társadalma érdekében lázad. Tudja, hogy csak magasabb intelligencia birtokában lehet kivitelezni a gyilkosságot, ezért fordul Stephanóhoz, akit azonnal gazdájának, sőt istenének fogad. Az ösztönök is ki vannak szolgáltatva a szellemnek, még akkor is, ha lázadnak ellene. A szabadulásvágy mint ösztön ezért örök kudarcra van ítélve. Soha nem teljesedhet be, hiszen alapja paradoxon: Caliban elsősorban nem Prosperótól, hanem voltaképpen saját ösztöneitől akar megszabadulni – azaz önmagától.

 

Alonso a megtérő, a dráma egyetlen radikális erkölcsi változáson átmenő figurája. Amikor Ariel hárpia képében a gonoszokat szembesíti bűneikkel, s Alonso megtudja, hogy fia vélt elvesztése bűnhődésének része, nem tiltakozik a bűnhődés ellen. A fia iránt érzett őszinte szeretet teszi őt alkalmassá arra, hogy pozitív és negatív értékek között különbséget tegyen, s hogy megértse, hogyan függnek össze az erkölcsi rend elemei.

Ferdinand, Alonso fia, bűntelen, nemes lelkületű, az erkölcsi nevelés eszményi alanya – s ebben az értelemben Caliban ellentéte. Prospero úgy bánik vele, ahogyan az erkölcsi kézikönyvekben meg van írva: próbáknak veti alá, amelyek során meg kell tanulnia vágyain, ösztönein uralkodni; Amíg Alonso a megtérő bűnös prototípusa, addig Ferdinanddal Miranda iránt érzett szerelme fogadtatja el Prospero tekintélyét.

Alonso testvére, Sebastian, valamint Prospero fivére, Antonio alkotja a „gonoszság tengelyét”. A féktelen becsvágy, uralomvágy és nagyravágyás közismerten Shakespeare egyik kedvelt témája. Ezek az erkölcsi hibák éppen azért súlyosak, mert képessé teszik az embert arra, hogy az értelem, az emlékezet, a belátás erejét a gonosz szolgálatába állítsa. Míg Stephano és Trinculo alkatát, erkölcsi személyiségét olyan szenvedélyek uralják, amelyek önmagukat is összezilálják, addig Antonio és Sebastian erkölcsi személyisége „hűvös”; szenvedélyeik közül éppen az veszi át az irányítást, amelyik azt meg is tudja tartani, s ezzel nemcsak erkölcsi hibává alakul, hanem magát a személyiséget is gonosszá teszi. Számukra nincs is megváltás, ők a megátalkodottak. Antonio a rossz király archetípusa. De Prospero Antoniónak és Sebastiannak is megbocsát. Ez a megbocsátás azonban a végleges elfordulás, közöny és eltaszítás gesztusa. Ez a megbocsátás nem egyéb, mint tartózkodás attól, hogy a gonoszt meg akarjuk semmisíteni, hiszen ez semmiféle örömöt nem nyújt, a gonosz ugyanis gonosz marad. Ez a titka a dantei soroknak is, amelyek a Pokol kapuja felett állnak, s amelyek még ezt a helyet is a szeretet művének állítják be. Igen, Shakespeare és Dante ugyanazt mondja: a szeretet még a gonoszság létét is elviseli.

 

Jegyzetek

 

Ruttkay Kálmán, Shakespeare: A vihar, Összegyűjtött írások, Universitas, 2002, 230-235

Géher István: Shakespeare, Egyetemi Könyvtár, Corvina, 1990/1998, 374-386

Balázs Zoltán: „A vihar”: Az erkölcsi személyiség drámája, Holmi. 2005. december

 

 

Plakát

Plakát: Bagossy Levente