ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Enyhe émelygés

2008. szeptember - Élet és Irodalom

A mizantróp embergyűlölőt jelent, de Alceste antropológiai értelemben nem embergyűlölő, azaz (Petri György fordításában) nem "magát az embert" gyűlöli, jóllehet "megfogant benne" a gondolat, hanem a lealjasult emberi viszonyokat, a hazugságra, képmutatásra, törtetésre épülő társadalmi berendezkedést. "Két seb a két szemem. Ez a világ rohad. / Nem merek szétnézni, mert elhányom magamat. / Kétségbeesek és beteg leszek, / ha látom, hogy élnek az emberek! / Gyáva hízelgés, jogtiprás, árulás, / szennyes csalás, önérdek - amerre nézek!" Ezeket a mondatok nem korfüggőek, alighanem bármikor kiszaladhatnak egy érzékenyebb értelmiségi száján, mindig aktuálisak lesznek. A jelenlegi közállapotok azonban olyan mélyen alatta vannak annak, amit Moliere A mizantrópban ábrázol - vagy bármely kor Alceste-je ezt érezné? -, hogy Gothár Péter könnyed és jogos legyintéssel intézi el az egészet az Örkény Színház előadásában.

Mert mitől is van annyira oda ez a hányinger közeli Alceste? Először is a művészeti celebek, az öntelt sikeremberek tehetségtelenségétől. A cenzorként és följelentőként ágáló Oronte-tól, aki nem tűri a kritikát, és így óbégat: "fenntartom, hogy szonettem jó". Nagy dolog! "Ez minden szerzőnek szíve joga. / Az viszont engedtessék meg nekem, / hogy erről más véleményem legyen", feleli helyesen Alceste. Később hozzáteszi, hogy "az ízlésem nem lesz soha más, / ha nem jön legfelsőbb utasítás, / miszerint ezt a verset élvezni tartozom". Amikor pedig bíróság elé idézik (ma úgy mondanánk, a "jó hírnév sérelme" miatt), maliciózusan kijelenti, "az a legfőbb vágya, / hogy Oronte szonettjét jobbnak találja". Sokan így vagyunk, szeretnénk, ha a gagyi nem lenne gagyi, de miért kell ebből ekkora ügyet csinálni?

Már a versügy előtt is van pere Alceste-nek, és nehezményezi, hogy le kéne fizetnie a bírót. Fennakad a korrupt igazságszolgáltatáson, a társasági élet ürességén, szerelme frivolságán és más apróságokon. Hol él? Nem itt és most, az biztos. Mit tenne, ha azt tapasztalná, mint bárki, aki kimegy az utcára, újságot olvas, tévét néz, címlapjával terít ki egy lapot a villamoson, vagy politikusok beszédét hallgatja? Moliere Alceste-jének a világ rohadására vonatkozó észleleteit, amelyekből morális ítéletét levonta, jócskán túlhaladta a valóság. Alceste ma kicsinyég életidegen. És különc, mert önsorsrontó módon kimondja a véleményét. Aki önsorsrontó, az nevetséges. Aki nem a saját érdekét nézi mindenekelőtt, az nevetséges. Aki nem tud hallgatni, amikor pofátlansággal találkozik, tehát szószátyár benyomását kelti, az nevetséges. Gálffi László azt a már kissé pohosodó értelmiségit játssza, aki a kis sámlijával, házipapucsával, egy polcról levett könyvvel legszívesebben félrevonulna (ez megtörténik az előadásban), de képtelen szó nélkül hagyni, amit maga körül lát. Ott marasztalja a kommentár kényszere. Nem fásult, de illúziótlan. Nem közömbös, de szkeptikus. Újra és újra próbálkozik az érveivel, még Célimene-nel szemben is - az ember a szerelme iránt hajlamos leginkább az öncsalásra -, holott tudja, hogy reménytelen. Van benne valami intellektuális elmésség, túljutott a dühön, nincs hányingere, csak enyhén émelyeg, de rosszullétét önként fokozza, szinte elősegíti, hogy a dolgok alakulása igazolja legrosszabb várakozását, ami Célimene döntésével, azzal, hogy nem hajlandó vele kivonulni a világból, be is következik.

Gothár rendezése nem életszerű, hanem színházszerű. Csak Alceste és Philinte - két szürke öltönyös kortársunk - darabkezdő dialógusa zajlik semleges, a két alakra szűkített térben, mint valami mottó, ezután kinyílik a színpad, és egy dizájnos tárlatot ábrázol (tervezője a rendező), amelyben elforgatható, csalitükrös panelek, falból kivágott lyukas képmezők mögött festményszerűen beálló figurák és néha installációként viselkedő szereplők mozognak. (Arsinoé még csak nem is mozog, úgy hozzák-viszik, mint egy kiállított tárgyat.) Az emberek egy része maga is élő dizájn, Célimene és Éliante háncsszerű, művésziesen kivitelezett drót bokrot visel díszként a fején, az előbbi kész manöken, állandóan átöltözik különféle divatkreációkba, és a többiek ruházata, még a leghétköznapibb is, az ízlés vagy a direkt ízléstelenség színgazdag fantáziamodellje. (A ruhákat Berzsenyi Krisztina jegyzi.) A hiperstilizáció föltehetően a mesterkéltség légkörét hivatott érzékeltetni, és nem áll távol Gothár utóbbi rendezéseinek - az adott drámai anyagtól többé-kevésbé független - képzőművészeti kompozíciós elvétől.

Ebben a művi környezetben a szereplők is kimódoltak. A dizájnszalon háziasszonyának megduplázódott alkalmazottja két japán beütésű lány - Földes Eszter és Ruzsik Kata -, kötőtűkkel a hajukban szaladgálnak, megzenésített recitativókban jelentik be az érkezőket, vagy a földre dobott (néha elejtett) csöngettyű hangjára érkeznek. A becsületbíróság tisztje (Köleséri Sándor) kis termetű ember, kis sámlival. A két pojáca márkinak neve sincs a színlapon - Alceste nem is tudja megjegyezni egyikükét, minden alkalommal Célimene segíti ki -, fölcserélhetőek, amit az jelez, hogy egymás álarcait viselik. Für Anikó pocakos, fontoskodó, puhány férfit csinál az egyikből, Znamenák István primitív, lusta mihasznát a másikból. Mácsai Pál sokoldalúan kidolgozza Oronte jelentékenységének látszatát: hízelgő gesztus, baráti hajtókafogdosás (brrrr!), agresszívan behúzott váll, ellenségünk mellére bújás, magakelletés a közönségnek - tipikus és egyénített figura. Kerekes Éva mint Arsinoé, akinek mozgáskorlátozottan is nagy tere van az intrikára - az előadás végén egy ültő helyében tollaslabdázik -, a magányba zárkózottság élő szobra. Valamivel emberibb Polgár Csaba betegesen konform Philinte-je - még a széket sem meri egy rosszalló tekintet miatt letenni -, és Takács Dóra Diána vágyait Alceste papucsába bújva kifejező Éliante-ja, de egyikük sem olyan elkötelezett, hogy hűségét ne oldaná föl azonnal egy másik, készenléti kapcsolat lehetősége. Ám az igazi nagy "színésznő" Hámori Gabriella Célimene-je, neki egyetlen őszinte gesztusa sincs, minden mozdulata, kitárt karja, hangsúlya, "ah"-ja és "oh"-ja merő póz, egyetlen pillanatig sem figyel másra, csak önmagára, föl sem fogja, amit mondanak neki, de megtévesztően tud szerelmet színlelni, kétségbeesni, zokogni. Csak egyszer nyílt, a végén, amikor meglepően természetesen kijelenti: túl fiatal ahhoz, hogy hozzámenjen egy öregedő intellektushoz.

Az előadásban sok az ötletszerű - például Fekete Gyula stílusos megzenésítésében eléneklik a rossz és a jó verset -, némelyik ötlet bizarrságában szellemes. Az, hogy Alceste inasa (Máthé Zsolt) pajeszos izraelita, és ketten levágnak egy magyar szavakkal spékelt, pergő héber dialógust, nem jelenti, hogy Alceste zsidó (ó, irgalom atyja, ne hagyj el!), csak az eredeti jelenetet is uraló kapkodó nonszenszre való rájátszás, a "hatezer éves" menekülési trauma persziflázsával kiegészítve. Több hasonló, felszínesnek látszó geg rejt némi porhanyós mélységet. A remeteségbe felszabadult világfinak öltözve induló Alceste is ilyen. Kinyílik a hátfal, mögötte az éden almafája. Ferreri filmje, a Dillinger halott jutott az eszembe, melyben Michel Piccoli, miután leszámolt a világgal, besétál az utcasarkon túl horgonyzó vitorlásba, és elhajózik a paradicsomi délszigetekre.

Koltai Tamás