ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Angyal szállt át

2008. április 11. - Élet és Irodalom

Megemlékezés a száz évvel ezelőtt indult Nyugat című folyóiratról az Örkény Színházban. Irodalmi est - gondolná a magamfajta. Olvasópultok, sötét ruhába öltözött színészek, halk papírzizegés, decens háttérzene, tárgyilagos fölolvasások. Ünnepélyes meghatottság, didaxis, iskolai hangulat. Múltunk öröksége. Kultúrkincs. Hódolat a régieknek. Kötelező évfordulós unalom.
Hát nem. A Nyugat (2008-1908) dráma és színház, a kevesek egyike, amely kiemelkedik a szürke évadból.
A színészek fancsali eleganciája fityiszt mutat a skatulya-ünnepélyességnek. Hiányos vagy elhétköznapiasított szmokingot viselnek, bolondos kiegészítőkkel. Izsák Lili mindenféle össze nem illőt adott rájuk, tornacipőt, kék zoknit, sárga térdfixet, homok- és azúrszín puha hotelpapucsot, fölülre bolyhos szvettert, pulóvert, garbót. A papucs Krúdyé, a fehér selyemsál (nem inadekvát darab) Adyé, Szomory - akit Kerekes Viktória "alakít" - extrém egyveleget kapott, övé a térdfix, alul semmi, illetve fehér hálóingféle lóg ki térd fölé a szmokingkabátja alól. Jellemruhák - nem föltétlenül azért, mert az illetők ilyet hordtak, hanem mert ettől függetlenül jellemzik őket. A színpadot hátul díszletkőfal zárja le, Khell Csörsz díszlettervező elől vasúti pályaudvart imitál fémpadokkal, a rivalda szélén vaskorláttal - olykor meg lehet fogni, rátámaszkodni, fontos mondatoknál pulpitusként használni -, van egy járatszámokat feltüntető állvány is cserélhető táblákkal, ezen az aktuális évszámokat tologatják ki-be a színészek, csak a jobb szélén fixen betett W állandó. West, gondolom. A megszólalókat hangosanbeszélő nevezi nevén a színész hangján.
Az időutazás keretbe van foglalva, a lapbetiltás pillanatával kezdődik, onnan ugrik vissza az indulásra, és halad előre kronologikus sorrendben. A Nyugat születése azonos apám születési évével, a folyóirat megszűnése (1941) után egy évvel jöttem világra (pont, mikor Móricz Zsigmond, akiről már nem íródhatott Nyugat-nekrológ, meghalt). Talán megengedhető, hogy szubjektív legyek belekeverni apámat, a kereskedő fiát, akit apja nem hagyott értelmiségivé válni, de aki szellemiségében mégiscsak az lett, és könyvtárat hagyott rám, szóval belekeverni apámat a Nyugat évfolyamaiba - tőle hallottam a lapról, előbb adta kezembe a szerzőit, mint az iskola. Nem tudtam, hogy nyolcszáz példányban jelent meg, csak ritka évfolyamokban érte el az egy-két ezres átlagot. Ha tudtam volna, apám lett volna az első, akit megkérdezek: hogy van ez? Az érték a keveseké?
Figyelem a szöveget, a Nyugat nagyjaitól vett szemelvényeket. (Réz Pál és Várady Szabolcs válogatta, Mácsai Pál szerkesztette és rendezte az előadást.) Azt mondja Ignotus - Végvári Tamás meggyőző hangján -, hogy a művésznek csak egy kötelessége van a közönség iránt: nem törődni a közönséggel. Sem az állammal. Sem senkivel, aki diktálni akar neki. Ki merné ezt ma, az államilag preferált populáris-szórakoztató művészet korában nagy nyilvánosság előtt kijelenteni? Elitista, mondanák az Ignotusokra. Sőt, hülye sznob. Ma a "közönségbarát" megélhetési művész a trendi. Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője viszont visszautasította báró Hatvany lapkiadó és milliomos igényét, hogy ő bizony beleszólna a szerkesztésbe, mert a példányszám nem közömbös, és az általa képviselt irány fölvitte az előfizetők számát. Osvát azt válaszolta, ha ő nem lehet szerkesztőként független, inkább lemond. Párbajoztak a Fodor-féle vívóteremben - ó, istenem, de szép! -, mindketten sebet kaptak, aztán Osvát is maradt, a szerkesztői függetlenség is maradt. Hatvany levélben panaszkodik Adynak Osvátra, de hát Hatvany is micsoda szellem, micsoda kultúra, micsoda európaiság, ha összehasonlítom a mai laptulajdonos levelével - marhaság, óriásokat a törpékhez...
Ady is berzenkedik egy kicsit önironikus gőggel, ám halál komolyan - Széles László jól adja -, hogy minek ennyi Osvát-fölfedezett, őhozzá, mármint Adyhoz hasonló költő úgysem születik egyhamar. Csáth Géza viszont fölfedezi Bartókot, amikor még csak kevesen. Bartók pedig megvédi és a legnagyobb zeneszerzőnek nevezi Kodályt, akit vele szemben támadnak, és kijelenti, hogy Kodályról majd külföldön fogják meghozni az értékítéletet. Provincia kontra Európa - ismerős? Hogy valaki ki is mondja, ahhoz azért Bartóknak kellett lenni. De van itt más vállvetés is. Ahogy Osvát elindítja Móriczot, Babits meg Szabó Lőrincet. Ahogy Ottlik 71-ből visszaemlékszik a saját indulására. Ahogy Szép Ernő levélben "szerelemittasan" szuttyongatja Krúdyt, aki ellen valami "huszonötesztendős centenáriumot" készítenek. Ahogy Gellért Oszkár búcsúzik Osváttól, Ascher Oszkár Kosztolányitól, Füst Milán Karinthytól. Ahogy mindannyian elegáns fölénnyel intézik el a Tisza Istvánok, Rákosi Jenők, Kenedy Géza-féle senkik silány, fajmagyar, dilettáns kritikáját. (És Bartók a senkikről le meri írni, hogy senkik.)
Micsoda társaság! Szellem és tudás, velük szemben pedig néhány "boldogtalan dudás" (ahogy Cyrano mondja Ábrányi fordításában). Az Örkény Színház kicsiny kupolája két és fél órára - hadd legyek patetikus - a magyar géniusz panteonjává válik. A színészek legjobb formájukat futják, nem kell "figurát" teremteniük, önmagukért állnak jót az írói karakterekben: saját személyiségük demonstrál intellektust, indulatot, érzelmet, iróniát; és Bartók szól "alattuk". Csuja Imre tiszta (népies) erővel sugározza Móricz "új magyar optimizmusát". Debreczeny Csaba lustán, a padra omlik, mint Krúdy. Széles László enyhén parodizálja az Ady-gőgöt, és erősen a Karinthy kifigurázta pántlikás nacionalizmust. Kerekes Viktória a dr. Hültl Hümér hülyeségei ellen kikelt, hatalmas Szomory-tirádát nagyszerű elánnal fölépítve alig engedi szóhoz jutni Für Anikó száraz, kimért, tökéletes Schöpflinjét. Polgár Csaba Tersánszky "haditudósítását" hangolja a beugrató lelkes kezdésről gunyorosan az ellenkezőjére: háborúellenesre. Takács Nóra Diana bájosan anyai Kaffka Margit-levelet mond, amelyre a kommentárban csap ránk a tragédia. Bíró Kriszta a szemüvege mögül pompásan idézi meg a Babits-imádó, komoly Szabó Lőrincet. Pogány Judit frenetikus Füst és velejéig hazafias Karinthy. Mácsai Pál németül perfekt Thomas Mann, és az ottszületettség hétköznapi költészetével mintha előttünk rögtönözné az egyik legszebb magyar verset, a Hajnali részegséget. Máthé Zsolt Tóth Árpád önfájdalmával pikírtkedik. Gálffi László finom eleganciával szellemíti át Babitsot. Kerekes Éva gyermekien derűs Szép Ernő. Dömötör András Radnóti anyasiratóját, Hámori Gabriella Gellért Oszkár Osvát-búcsúztatóját mondja tartózkodó fájdalommal.
Az egész valahogy szokatlan, szinte abszurd. Az éthosz szót használnám, ha színházi körökben nem lenne olyan népszerűtlen azóta, hogy Németh Antalt kinevették, amikor a Nemzeti friss igazgatójaként szűzbeszéde mottójává tette (egyébként a Nyugat fénykorában és Móricz, Szabó Lőrinc megnyerésére irányuló komoly szándékkal). A közönséget érezhetően megérinti valami, egy "másik Magyarország", mondja a jeles esztéta és színházi ember, akivel együtt jövünk ki a színházból. Így van, ez nem az az ország, amelyet a mai hétköznapokból ismerünk. Hol van ez a másik? Elmúlt? Elsüllyedt? Itt van, csak hallgat? Nem, hiszen megszólalt az Örkény Színházban. Ezen az estén négyszáz "példányban".

Koltai Tamás