ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Örkény pályaudvar, BÍró expressz

2007. március - Népszava

Eddig még valószínűleg senkinek sem jutott eszébe, hogy ha az Örkény Színház előcsarnokába belép, egy pályaudvaron találja magát. Márpedig az Ibusár című monodráma (huszerett) itt megtekinthető estéjén határozottan így van. Nem aula ez most, nem a játszóhelyhez vezető zsilip, hanem világ végi pályaudvar. Mintha megtöredezne az elegáns szürkésfehér márvány, kísértetiesen sötétlenének a kihalt ruhatári fogasfülkék, utolsó kuncsaftját is szélnek eresztette volna a néptelen büfé, s a falakon csupa MÁV-érdekeltségű boldogtalan hirdetmény és plakát függne. Bármennyi is – nem kevés – a kellékekkel, kiegészítőkkel sakkozó díszlettervező, Ciegler Balázs érdeme, a régi Kismadáchot Parti Nagy Lajos ezúttal egyszemélyesre kalapált darabjának groteszk személyiségrajza, Pelsőczy Réka rendezése, s mindenekelőtt Bíró Kriszta játéka "építette át” a színház és a Kék Művészügynökség közös produkciójához.

Sárbogárdi Jolán meglehetős hírnévre vergődött női személy a közelmúlt magyar irodalmában. A szerzőtől tudjuk: Jolán nem kompatibilis önmagával. De hát ki az? Ki henceghet sértetlen önazonossággal? A harmincas évei vége felé járó, füzetbe rótt műveivel az operettszínpad dicsőségét áhító magányos nőalak a szánandó elesettség és a józan akaratosság, a giccses ömlengés és a kurta, igaz szavak közt utazgat. Nem ő állítja élete váltóit, csattognak azok maguktól is össze-vissza. Most éppen nem lenne más dolga az eldugott Ibusár kis költőnőjének, mint hogy továbbképzésen időző főnöke és nemszeretem széptevője, Vargányai Guszti helyett bemondjon egy szolgálati közleményt, amely nem érdekel, mert nem is érint senkit. Egyszerre brutálisan valóságos és beszédesen elvont az állomás, ahol a Hubertusból bőségesen kortyoló – de nem a szesztől, hanem a nagy élet-kipakolástól ittasult – Jolán kiénekli, kikiabálja, kisuttogja, ami a szívét nyomja. Vagy ahogy az alaposan átforgatott változatot (dramaturg: Galambos Gábor) a szórólap hirdeti: "Váratlan esemény az Örkény Színház aulájában: »Egy harisnya-szomorú, ám végzetes őszi napon Sárbogárdi Jolán MÁV-menetjegykiadó föllázad, és súlyos függelemsértés keretében előadja éjeinek harapdált gyümölcsét, az általa írt operettet«.”

Bíró Kriszta szinte észrevétlenül, a ruhatári homályból érkezik. Besurran a szolgálatba, be a saját létébe. Nem egyenruhát visel. Az uniformisból csupán a tányérsapkát hagyta meg Nagy Fruzsina jelmeztervező. Az sem igen kell semmire. Hősnőnk kusza, szegényes otthoni öltözéke – rétegeivel, színeivel, kibomló fűzöld tülljével – a folyton bebábozódó, reménytelen vénlányt jellemzi, aki néha még pillangónak (hercegkisasszonynak) álmodja magát. Ami nem könnyű, ha az ember görgős-fogantyús táskát és hordozható magnetofont cipel magával. A táskában egy élet rejtett kincsei (főleg a napló módjára kimunkált, képekkel teleragasztgatott operettlibrettók viharvert füzete!), a magnó szalagján a dalok, a dalok! – melyeket talán a Püspökladányba disszidált Kleisermann Mihály hűtlen jegykezelő, talán más komponált, de legvalószínűbben mégis az aláfestő színpadi zene egyik virtuóza, Darvas Ferenc.

Különös báb-színháznak és bábszínháznak vagyunk tanúi. Bíró Kriszta a liliputi élet tárgyacskáit, a kicsinyített operettvilág kellékeit rakosgatja a márványoszlopok körötti padkákra, bóklásztatja az oldalsó pultokon. Apró színes porcelánfiguraként kel életre a gyámleány Amália, a büfé polcáról celofánban lovagol le a mézeskalács Bajkhállóy Richard huszárkapitány, gyermekjáték fürdőkádacska segít az illúziók előtáncoltatásában a felnőtté válni képtelen főszereplőnek. A szeretve gyűlölt Anyuska fényképe vagy a kinyitott életfoglalat-füzet szomorú házioltárt telepít a pályaudvarra. Másszor viszont a színésznő maga a báb: úgy nyúlik el az alig egy méter magas ruhatári zeniten, ahogy alélt, ledöfött szereplők a vurstli mutatványos bódéjának parányi színpadán. Pelsőczy Réka rendezése olykor erőlteti a szokatlan testhelyzeteket, keresgél a térben, ám ezek a törekvések általában eredményre vezetnek – például a Magyar Boldog szerkesztőségének szánt levél felmondásakor: Bíró éppen a kőpadlóra ájult, hogy annál öntudatosabban olvasson be – ő, a jelenleg szabadság-szerelem témában alkotó művészlélek – a válasszal késlekedő redakciónak.

A temperamentumos, jól tagolt, céltudatosan poentírozott alakítás nem sietős, mégis egy expresszvonatnak elegendő energia fűti Bíró Krisztát. Szemüvege mögött folyvást ég a tekintet tüze, a számonkérés máglyája. Ahogy lassan eljátssza operettjét és lejátssza sorsát – egymásban a kettőt –, az addig színpadnak kinevezett aularészből egyre inkább hátra csalja a néző tekintetét (célzatos szöveggel is) az előcsarnok másik végébe. A száznyolcvan fokos fordulat, az "operettszínházi” lépcsőkön való felkapaszkodás arra ösztökéli a publikumot, hogy maga is felkerekedjen, s kövesse kalauzát (bocsánat: jegykiadóját) az igazi színházba. Nem az al-, hanem a felvilágba. Ahol díszleteitől fosztott, kihűlt színpad, porvédővel letakart széksorok rideg látványa fogad. Sárbogárdi Jolán megdicsőülése és megbolondulása – megboldogulása – némiképp ingatag, nagyszabású finálé keretei között megy végbe. Eredeti, de nem egészen a mű lelkéből lelkedző módon.

Szívesen látnánk egy werkfilmet, miként működött együtt Pelsőczy és Bíró. (A monodráma, a szerep Pelsőczy Réka repertoárjától sem lenne idegen.) Úgy fest, töviről hegyire elemeztek mindent, és Parti Nagy Lajos már eddig is többféle színészi-rendezői menetrendhez igazodó darabját olyan új vágányra állították, amelyről indulva bejárhatók az Ibusárt övező sivár lelki égtájak.

Tarján Tamás