ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Most a Bíró...

2007. április - Premier

...és nem először, hanem másodszor; sőt, ezúttal bizonyos elfogultság okán. Ez az elfogultság nem elsősorban Bíró Kriszta színész iránt ébredt bennem – bár szokott ilyesféle ébredni mindig, valahányszor megakad a szemem a színpadon olyasvalakin, aki alig szól, mert szerepe csöppnyi, de olyan nagyon jelen van, hogy ott is marad a szemem, és akkor nézem a hallgatást, azt, hogy hogyan hallgat, és Bíró nagyon tud hallgatni, mondok majd példát rá, de nem most -, hanem Sárbogárdi Jolán iránt vagyok én elfogulva, már A test angyalától fogva.

És amikor – egy éve lehetett? - Nádasdy Erika Egerben a stúdióban maga volt a Sárbogárdi Jolán, mert Parti Nagy Lajos monodrámává írta az Ibusárt, akkor úgy éreztem, minden együtt van a színházban, amit én szeretek. Mert jó volt Nádasdy Erika, jó volt a Sárbogárdi Jolán operettje, jó a kudarcos élete, a reménytelensége és az emlékei. És most új Sárbogárdi Jolán van, a Bíró Krisztából készült – és Pelsőczy Rékából is, aki megrendezte a darabot az Örkény Színház ügyesen leplezett szocreál előcsarnokában; szóval a Sárbogárdi Jolán csupa színésznőből van. Mellé még líra van, epika meg dráma, zene és látvány – ezeket szeretem én, külön-külön is. Gesamtkunst, mondjuk rá.

A ruhatáros pultja mögül emelkedik föl – ott guggol vagy hasal, míg a közönség üggyel-bajjal elhelyezkedik -, titkárnős szemüveg, rémes, kék blúz, rajta ,,ilyen-nincs” kardigán, alul bordóslila macskanadrág, rajta vastag, esetleg szoknya – nincs nő, aki nőnek néz ki ebben a cuccban. Hozza a holmiját, hiszen dolgozni jött, és óriási elszánás munkál benne: ma este belejátssza a megafonba az ő operettjét, hadd hallja egész Ibusár, de még talán Püspökladány is.

Bíró Kriszta fokozatosan, szépen ,,lekeveri” a külvilágot; odamond neki, elhajtja. Hiába ül túl közel és teljesen világosban a közönség, ő már egyedül van; és mire lecsúszik az oszlop tövébe, és kijelenti, hogy a vasárnap délutánt be kéne tiltani, a törékeny, apró színésznő már súlyos, eltökélt Sárbogárdi Jolán. Nemcsak az operettjét tökélte el, nemcsak azt, hogy ez ma el lesz játszva, hanem hogy, ,kasszát csinál”, mielőtt benyomja a megafon kompakthibás gombját. Van neki hangja erre sokféle: telt, flegma, gúnyos, pökhendi, kicsit önsajnáló, rátarti, indulatos, keserű. Lemondó, süppedős, beleszomorodó hangja nincsen neki.

Miért is lenne, hiszen épít... Sürög és forog, rendezgeti színházszerű, operettes kincseit:a rettenetes porcelán-Amáliát – párja, a Bajkhállóy Richard mézeskalácshuszár, de csúnyán végzi szegény -, kerül ,,szép brazil boa” karácsonyfára való, színes girlandból, függöny a szalvétagyűjteményből; van tükör, meg két plazmatévé – a kamerába mondja bele, hogy látszani kéne már valahogyan...

És miközben Hubertussal bátorítja magát – és nem sorjáznak a fokozódó részegség kliséi, nem -, belebódul az operett monumentálisan blőd fordulataiba, eljátszik mindenkit. Gyors váltások: a figurák sematikus gesztusait Sárbogárdi Jolán aggatja magára, nem Bíró Kriszta, délceg és epekedő, szirupos és vakmerő, félfordulatból és könnyedén, mikor mi kell.

Kétszer mozdulatlanná merevedik: egyszer hanyatt fekszik, és egyenest a plafonnak vágja a képébe levelét az irodalmi újság becses szerkesztőjének; bebocsátást kérne a Parnasszusra, ha tudná, mi az és hol található, de így csak rendületlenül és önérzetesen rohamozza az örökkévalóság bástyáját. Ennyit az ambícióról. Másodszor leül a bőröndre, és maga elé mondja a Misi-szerelmet, a szőke kalauzt, aki egyenest a püspökladányi pressszósnőhöz dezertált, mert megijedt a Jolán-féle nagyszabástól, operettől, meg áradástól. Bíró Kriszta lebénult Jolánjának legféltettebb kincse ez a majdnem-kapcsolat-mindennek rugója, nem lehet elmozogni. Sírni sem lehet – üresség van.

Van aztán indulat is, rengeteg; sokat a rémes „Anyuska” generál, a kötődés és taszulás mesteri kettősségét játssza el Bíró ebben a nyomasztó viszonyban. Paradicsomos káposzta, pulykafasírt.

A szöveg pokolian nehéz: tálcán kínálja azokat a verbális poénokat, vibráló szófacsarásokat, megbolondított ragokat, amelyek mégsem játszhatnak főszerepet. Bele kell épülniük Sárbogárdi Jolán különös személyiségébe – és amikor vehemens természetességgel hágnak egymás nyakára, akkor és ettől, vagyis a természetességtől válnak nevetségessé. A színészi kihívás éppen ebben áll: sikerül-e megformálni azt a Sárbogárdi Jolánt, aki azért beszél így, mert ilyen.

Bíró Kriszta alighanem órákig tudna mesélni erről a vele pontosan egykorú nőről. El tudná mondani, milyen a szobája, mit csinál otthon, hogyan erőlteti magát, hogy hátha mégis rá kéne fanyalodni erre az állomásfőnök – Gusztira. Tudja, mit olvas, milyen lapokat forgat, ha szebb világról álmodozik – naná, a képeket kivágta, és beragasztotta az operett „kéziratba”; ez a kézzel írt, agyonforgatott füzet Nagy Fruzsina remekműve, akárcsak a jelmez - ,és tudja, csak a fölhabzó operettvilág kínál számára menekülést.

Dalol és táncol – ez is milyen szép: úgy táncolni, hogy Sárbogárdi Jolán nem ügyetlen egészen, csak kicsit, de nem tanulta sem ezt, sem mást, ami színpad. És a dalok is: nem énektudásból, hanem lélekből és szívből fakadnak itt, amatőr odaadásból.

Az előcsarnok lépcsőjén egymásra talál - ,,egymásé lesz” - Richard és Amália. Bíró Krisztát két erős kar öleli át – a saját karja. Szorítja, mintha soha nem akarná elereszteni – és valóban, ez a lassan épülő spirál majdnem-teteje, a jegykiadó már maga mögött hagyta Anyuskát, Gusztit, már csak a Misi-alakú Richard van, mert az operettben minden jóra fordul.

Üres színházterembe vezényli a közönséget Sárbogárdi Jolán; a hangosbemondó állomásokat sorol, ahová Jolán már nem jut el, mi meg araszolunk a lépcsőn fölfelé, odafönt tétován megállunk, legföljebb a sor szélére ülünk, hiszen ez itt mégiscsak igazi színház. Jolán ekkor már Amália, száll az ének, meg Amália szép brazil boája, a zene elnyomja az utolsó mondatokat, aki tudja, mi következik, hallja a mentőautó szirénáját is...

Megígértem a hallgatást: Molnár Ferenc Az üvegcipőjében Bíró Kriszta a harmadik felvonásban lép színre, Keczeli Ilonát, a megélhetési kokottot játssza – és leginkább hallgatja -, figyeli a bírósági kavarodást, alig szól, bár van kis monológja De a legtöbbet erről a szerencsétlen, jólelkű éjszakai madárról mégis a csönddel mondja el: hogy ez is egy tisztességes élet, csak szomorú kicsit.

Jolánnak mindenre szava van. Nem szabatos, de életes, igazi. Kemény nőt készült legyűrni a sivárság, a kilátástalanság – aztán ő gyűrte le. Hogy a vereség mégis győzelem -ezt játssza el Bíró Kriszta: feljut a színpadra. Végre.

Csáki Judit