ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Monohuszerett

2007. május - Kritika

Az egyik Sárbogárdi Jolán falusi mávpénztáros, színpadra szóló írói álmokkal. Szenvedésből és szenvedélyből szőtt penetránsan dilettáns, „nyelvi szempontú bajokkal” gazdagon behálózott huszerettje a sokat játszott, és szinte elronthatatlan Ibusár című darabban elevenedik meg. A másik Sárbogárdi Jolán fővárosi újgazdagék takarítónője, aki ebbéli minőségében ugyancsak írói karrierről ábrándozik. Nyelvi törmelékekből, rikító klisékből szerelmesregényt gereblyéz össze, amely A test angyala címen – Parti Nagy Lajos tevékeny közreműködésével – meg is jelenik. Sőt, a kvázi-monodrámaként elővezetett történet az előző évezred vége felé színpadra is kerül. Az Örkény István Színházban most az előbbi Sárbogárdi Jolán élete és műve látható, azonban az utóbbi Sárbogárdi Jolánéhoz hasonló színház a színházban monojáték keretében.

Az Ibusár eredetileg sokszereplős színdarabnak (illetve: legelőször rádiójátéknak) íródott, amelyben egymással práhuzamban peregnek le a „pudvásodó vasútmanci” egyenszürke hétköznapjai és a „ballonkabát szagú csöndből” való kitörés káprázatával kecsegtető operett. Az ősbemutatón – majd számos további előadásban is – az írói szándékot követve más-más színészek játszották a vasúti és az operettszint szerepeit, azt hangsúlyozván ezzel, hogy a két világ sokkal messzebb van egymástól annál, semminthogy közvetlen átjárás lehessen közöttük. Egyes bemutatók ugyanakkor összevonták a két cselekményszál megfelelő szereplőit, abból kiindulva, hogy ha Jolán művében az álomvilág a hétköznapiság közhelykészletéből épül fel, a két szint könnyen átfordítható egymásba. Ugyanarra a színésznőre bízták tehát Jolánt és operettje főhősnőjét, Amália kisasszonyt, ami által zártabb és Jolán központúbb szerkezet jött létre. Ezek után maga az író lépett még eggyel tovább: Parti Nagy Lajos a tavalyi évadban megírta a mű monodráma-változatát (amely először Egerben került színre, Nádasy Erika jutalomjátékaként).

Az Örkény Színház előcsarnokában látható a legújabb Sárbogárdi Jolán: Bíró Kriszta. Jolán ezúttal nagyot gondolt: kitervelte, hogy „éjeinek harapdált gyümölcsével” személyesen kezd házalni. El is jutott a fővárosba – nyilván felpattant egy vonatra –, be is ment az egyik színházba. Ahogy pénztárosfülkéjéből meglépett, azon vasutassapkásan, szopott gombóc frizurásan jelenik meg; lompos szoknyában, nyúlott macskanadrágban és lógó kardigánban (jelmez: Nagy Fruzsina). Kofferjében a legfontosabb kellékek, magnójában a zenei felvételek, fejében pedig a teljes szövegkönyv. A ruhatár, büfé és a felfelé vezető lépcsők közrefogta térben azután úgy dönt: mielőtt bemutatná az illetékeseknek, még egyszer elpróbálja művét. A helyszínre gyülekezők hálás közönségnek bizonyulnak, s annyira belefeledkeznek Jolán zenés betétekkel tarkított alkotói élve boncolásába, hogy eszébe sem jut senkinek a színház vezetőségénél rekamálni az előtérben zajló szokatlan esemény miatt. (Egyébként meg persze hogy nem, hiszen a székeken ülő, párnákon kuporgó, lépcsőkön álldogáló voajőrök mi magunk vagyunk, a nézők.) Sőt, amikor Jolán, immár sutácska tüllruhában elindul fölfelé, s a valódi nézőtéren keresztül megközelíti a valódi színpadot, hogy előadását ott fejezze be, engedelmesen követi mindenki.

A vászonnal letakart széksorok és a másnapi előadás kész díszlete erőteljesen sugallják: a szerencsét próbáló szerencsétlen szerzőt rövid úton ki fogják innen vágni. Ez azonban ekkorra már elég régen világos, ráadásul a zártabb térből belépni ebbe a tágas környezetbe, távol kerülni a tőlünk eddig karnyújtásnyira élő-haló színésznőtől: pontosan ellene dolgozik annak a szorongató magába záródásnak, amelybe Jolán a darabja felmondásának végére eljut.

Ezt az utolsó néhány percet leszámítva azonban jó tempójú, szellemes előadást rendezett Pelsőczy Réka. Bíró Kriszta újabb nőtípussal gyarapítja az ideális Sárbogárdi Jolánok sorát: ő a szeretre méltóan infantilis lúzert játssza el, a hol szomorkás, hol dühös gyermeteg vénlányt, akinek felcsillanó szemében, lelkesült mosolyában báj rejlik, mégis csúnyácskának mutatkozik, hiszen a nőiesség aligha volt szempont bármikor is az életében. (Érdemes volna egyszer összevetni az eddigi legkiemelkedőbb Sárbogárdi Jolánok karakterét a törékeny bizakodótól a karcosan robbanékonyon keresztül az elviselhetetlen modorú trampliig.) Bíró Kriszta Jolánja meglehetősen pontosan tisztában van a helyzetével, s minél több Hubit nyom be, ezt annál őszintébben meg is vallja. Nem különösebben reménykedik sem művészi karrierjét, sem mindennapjait illetően, úgy véli azonban, ezzel az utolsó, kétségbeesett próbálkozással még akkor is tartozik magának, ha ebből soha máshol nem lesz is bemutató, mint az ibusári vasútállomás várótermében.

Az eredetileg a végső jelenetre tartogatott önbátorító hubizást Jolán most rögtön a megérkezése után elkezdi, ami igen ötletes játékokra ad alkalmat: lehet inni saját jogon, jó sokszor, valamint az operettszereplők helyett is bármikor, de idővel kihörpinthetők a pici játékkádba (mint kellékbe) víz helyett öntött alkoholcseppek is. A gátlásokat oldó nedű egyfelől jótékonyan hat: Bíró–Sárbogárdi belemelegszik meséje részleteibe, egyre újabb és újabb kellékeket kapkod elő, amelyeket, ahogy a szükség kívánja, többször átlényegít – porcelánnippet a bőröndjéből, mézeskalácshuszárt a büfé polcáról; ez utóbbinak később dühösen le is harapja a fejét –, beszélteti, mozgatja őket, énekel helyettük, még táncra is perdül. Másfelől viszont az alkohol hatása rendszeres őszinteségi rohamokkal is együtt jár; nyilván ezeknek köszönhető, hogy művének folyamatos lepergetése helyett Jolán párhuzamosan meséli el az Amála-történetet és saját életét, ez utóbbiban is megelevenítve a fontosabb szereplőket. Eljátssza csalfa széptevőjét, Kleisermann kalauzt (akit olyan erősen odaképzel, hogy hangját – Darvas Ferenc zeneszerző segítségével – meg is idézi; a magnó ki-bekapcsolgatásának reálszituációjában ugyanakkor kérdéses, hogyan kerülhtetett Jolánhoz ez a remek kazetta), bemutatja továbbá a kotlóstermészetű Anyuskát és kérőjét, a gusztustalan Gusztit is.

Játékos, mulatságos–nekiszomorodós történet. Komolyan veendő szánalmasság és nevetségesség. Az alapvetés változatlan: Sárbogárdi Jolán – ahogy annak idején az ősbemutató kritikusa írta – mi vagyunk.

Dömötör Adrienne