ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Családi közügyek

Élet és Irodalom – 2007. február

Gothár Péter úgy rendezte meg a Kamrában a Trakhiszi nőket, mintha nem Szophoklész, hanem a tandrámák - mondjuk, az Egy fő az egy fő vagy a Kivétel és szabály - kritikus Brechtje írta volna. Minden állítás ki van forgatva, minden erkölcsi tétel meg van kérdőjelezve. A hamis hírt hozó hírnökök a markukat tartják, a kórus összenevet Zeusz nevének hallatán, és festőbrigáddá alakulva gunyoros kommentárként hol a vér vörösére, hol a gyász feketéjére mázolja a falakat. A történet egy light Médeia-sztori. Déjaneira megtudja, hogy cirka másfél éve távol levő férje, a nagy Héraklész nem a hazáért, hanem a királylány Ioléért harcol - "ebbe a lányba zúgott bele", állítja Karsai György és Térey János fordítása -, és bár eddigi hűtlenkedéseit eltűrte, megpróbálja visszaszerezni szerelmét. A sifonból elővett, Nesszosz kentaur vérével átitatott köntös azonban, amely néhai tulajdonosa szerint föllobbantja az eltűnt vágyat - minő csalás! -, ehelyett elégeti a viselőjét. A cafatokban, hordágyon hazahozott, haldokló Héraklész hiába átkozza feleségét, az már érkezése előtt öngyilkos lett.

A családi történet meg van spékelve egy hebrencs fiúval, Hüllosszal, az ajkát szóra sem nyitó szeretővel, Ioléval és a mitológiai didakszist fölmondó kórus nyüzsgésével, amit senki sem vesz komolyan, legkevésbé ők maguk. Nem állítom, hogy Szophoklész így gondolta, de ő már rég halott. Színpadi föltámasztói Nesszosz "vérmintájáról" beszélnek, és az egyfelől sima falakkal leszűkített, másfelől perspektivikus háttérlabirintussal kitágított, stilizált játéktéren kívülre állított frizsiderből vedelik a dobozos sört. A paradox módon nemileg vegyes női kórus - bár az egyik tag "fiúk"-at is mond - alsónadrág-sortban, second hand fekete zakóban, félcipőben, keménykalapban, nőimell-vértben, fenékprotézisben sündörög, úgy megy, mintha jönne (és viszont), meg-megáll egy-egy Magritte-szerű, félig takart pózban. Elek Ferenc, Jordán Adél, Mészáros Béla, Rezes Judit: cirkuszi clownok. Fordítva bújnak Kovács Andrea zakóiba, pofozkodnak, gesztusokkal jelzik kívülállásukat, nem vállalják az ominózus köntös kézbesítését. Imitálják és ironizálják azt, ami egykor közösség volt, de ma már csak kibicek beszólása.

Ónodi Eszter Déjaneirája okos asszony és megértő feleség, az elején elvan egy lepedő alatt, amiből később tépést csinál. Megpróbál modernül viselkedni egy nyitott házasságban, de pechére öl, pedig csak ölelni akart. Ekkor körmével fölszedi a padlót, és már jártányi ereje sem marad, csúszva-mászva távozik a színről. Szirtes Ági Dajkája angol nörsz, akinek a remény szó annyi, hogy beírja a keresztrejtvényébe. Lengyel Ferenc és Kocsis Gergely egymással rivalizáló postások. Kovács Lehel mint Hüllosz két edzés között beugrott az antik drámába. Az Iolét játszó Ubrankovics Júliának második szerepében kell néma tárgyként reprezentálnia, anélkül, hogy közben bármit gondolna; csak kitömi a hasát, hogy ne legyen kétségünk az apától a fiúnak átpasszolt szűz valódi állapotáról. A hordágyon színre préselt, befáslizott Héraklész sirámaiból Hajduk Károly brechti demonstrációt csinál: szárazon, tárgyilagos önérzettel jelzi, hogy ő még bőr nélkül, lenyúzva is valaki, sőt több mint bárki. Látja a lányt, aki miatt lakol, de "nem veszi észre"; mit neki a veszett éden, ő már végrendelkezik, saját szobrát faragja. A végén ott a mosolygó "családi fotó", a fiúhoz simogatva átnyúló lány, köztük a mártír apával. Legördülnek a gyászleplek, keretbe foglalva az ügyes kis történetet, amely jópofa módon úgy tesz, mintha valami fontosat közölne.

Ha Szophoklész bújtatott Brecht a Kamrában, akkor a Finito nyílt Erdman és Molie`re az Örkényben. Tasnádi István Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című darabját úgy teszi át mai környezetbe, hogy alexandrinusokban rímelteti, a rendező Mácsai Pál pedig klasszicista színpadi keretben, Bagossy Levente Molie`re korabeli kulisszaidézetében, Izsák Lili kortárs jelmezei alól kilátszódó zsabókkal és csipkékkel adja elő. Három korszak találkozik a deszkán, hogy csípősen elbánjon a jelennel. Az orosz szatirikusból megmaradt az alaptörténet, melyben egy elkeseredett kisembert különböző egyének különböző (társadalminak álcázott) érdekek nevében próbálnak öngyilkosságra késztetni. A francia klasszikus szerző stílust kölcsönöz a történetnek, a mai színházi ember pedig közli velünk, hogy a stílus kiveszett, és helyette bejött a gagyi. Kockázatos elegy, de működik. Tasnádi hőse elvágyódik a földszintes mindennapokból - talán ő is távol szeretne lenni a megunt családi körtől, mint az antik hérosz -, de neki csak a kert végi budi jut magányos ábrándozásra. Hommage a színház névadójának, gondolnánk, ha nem tudnánk, hogy a budi a darab zalaegerszegi ősváltozatában is szerepelt. Az Ur-Finito címe Magyar zombi volt; abban éterikus balett-táncosnők, míg az új változatban barokk stílt trillázó énekesnők keltik föl hősünkben, Blondin Gáspárban a nemesebb dolgok utáni vágyat. Az öngyilkosságára hajtó új undokak azonban megölik az álmait, sőt őt magát is. (És a végzet itt is az asszony, mint Szophoklésznél.) Egész apparátus áll be reprezentálni a kor bornírt, alantas ösztönét. Blondin nyilvános öngyilkosságát élőben kívánja közvetíteni a televízió, ez okból a budi köré épített show-díszletben megjelennek napjaink silány médiasztárjai: a műsorvezető, a popénekesnő, a riporter, a tévépszichológus és a többiek. Ez az, mit Erdman nem láthatott előre. Hogy az önérvényesítő lokális bunkóság a média jóvoltából önmaga korlátlan reklámpiacává fog fajulni. Tasnádi továbbgondolta Erdmant.

Az előadásban jó arányba kerül vígjáték és stíljáték, mulattató paródia és szarkasztikus indulat. Klasszicizált bicikli és Erika-írógép keveredik az alig túlzó tévégiccsel. A középpont Csuja Imre mackósan enervált tömegember Blondin Gáspárja, akiben föltolul a dac és az undor. Az elején még nem tudja, mit utál maga körül, a végén már igen. Für Anikóé a legnehezebb szerep - a korlátolt Blondinné a végzet asszonyává válik -, amit fokozatos, magába süppedt apátiával és az ebből kitörő groteszk action gratuite-tel old meg. A többiek egyénített típusok, Pogány Judit a rosszindulatú anyós, Anger Zsolt az álnok polgármester, Czukor Balázs az együgyű szomszéd, Végvári Tamás az ezoterikus költő, Bíró Kriszta a kiérdemesült popdíva, Széles László a sarlatán médiapszichológus, Debreczeny Csaba az affektált showman, Kerekes Viktória a középszerbe fásult riporter, Máthé Zsolt a pályaszéli operatőr. Modelljeiket naponta látjuk "élőben", és elmegy tőlük az életkedvünk; a színházban viszont megjön, mert kaján ösztönünk élvezi a leleplezésüket. Ahogy például Bíró Kriszta karrierjét médiabotránnyal fölpumpálni próbáló hanyatló divatsztárja előbb negédeskedik-bennfenteskedik, aztán leereszt, alkoholba merül, s végül merev részegen szorítja a számlatömbjét, az hiteles és szórakoztató karikatúra.

Mácsai Pál bizarr képi idézetekkel, a barokk díszletfülkékből kilépő énekesnőkkel - Bucsi Annamária és Gál Gabi -, Horváth Károly zenei stílusimitációjával támogatja meg a korok közötti sétafikálást. Majd megjelenik mint molie`re-i Hivatalos Úr, és a boldog vég verses hazugságával fejezi be a tragédiába fordult történetet. Táncol hozzá egy hektikus menüettet. Vitustáncnak is mondhatjuk.

Koltai Tamás