ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Parasztbarokk

Kritika – 2007. március

A kedvencem a bal hátul, a festett kulisszán, helyesebben a nagy magyar rónán magányos - büszkén ágaskodó hidroglóbusz. Szívderítően anakronisztikus, groteszk élmény a nosztalgikus impressziókat keltő gémeskút hivalkodó, korszerű, csupafém utódját (még ha csak kétdimenziósan, egy díszlet részeként is) a budapesti belváros szívében viszontlátni. A szövegben és mondanivalóban végig makacsul hangsúlyozott itt és most érzésének a rendező Mácsai Pál és a minden faksznitól mentes, okosan egyszerű díszletet jegyző Bagossy Levente ehhez hasonló, működőképes ötletekkel ad mélységeket. Igaz, olykor legfeljebb felszíni fúrásokról lehet beszélni, alapvetően mégis termékenynek és szórakoztatónak gondolom a korokkal, stílusokkal, sztereotipikus szereplőkkel és tipikus helyzetekkel történő invenciózus, egész estén át kitartó játszadozást, a morbid humortól a dupla fenekű irónián át a kegyetlen szarkazmusig terjedő széles skálán történő le-föl száguldozást.

Akár azt is mondhatjuk, hogy Mácsai rendezőként és a zárlatban majd színészként sem tett mást, csupán komolyan vette a verses komédiából kiolvasható szándékokat. Tasnádi István Finitóra átkeresztelt Magyar zombi című darabja kalandos utat járt be, míg eljutott-visszatért oda, ahová eredetileg szánták, az Örkény Színház színpadára.(És milyen nagy öröm, hogy annak idején az előbb prózában elkészült átiratot végül nem mutatták be: a dráma legizgalmasabb kérdéseit éppen a szöveg verses mivolta veheti fel.) A Nemzetiben repertoáron lévő Erdman-dráma, a közel kilenc évtizede írott Az öngyilkos nyomán készült Tasnádi-szöveg a jelenkori magyar rögvalóság (szub)kulturális törmelékeit lapátolja egy halomba, hogy az így összehordott kisebbfajta szemétkupacot végül kifogástalannak látszó, ám valójában csempe porcelánedényben kínálja elénk. Ez utóbbi lenne számomra a verses forma, amely amellett, hogy hivatott gondoskodni a példázatjelleg hangsúlyozásához megkövetelt kellő elemeltségről, zagyva kínrímeivel, mára közkinccsé vált lózungok nyakatekert reciklálásával persze folyamatosan ironizál is az abszurd alaphelyzeten.

A több oldalról megközelített fő kérdés: mennyit ér egy ember élete? Blondin Gáspár (Csuja Imre) az üres színpad közepére állított kerti budit formázó paraván mögött gubbasztva azonban nem ezen töpreng. Ő ugyanis már a darab kezdetén döntött: földi létezésének nem sok értelme van, így az a legjobb, ha rövid úton itthagyja ezt a mocskos világot. Pontosabban abban a hiszemben van egy darabig, hogy már döntött efelől. Merthogy hiába határozza el nagy bátran (?), hogy öngyilkos lesz, ha a halálából hasznot húzni akaróknak idővel már sorszámot kell tépniük, ha egyáltalán főhősünk közelébe akarnak jutni. Akiben az addig takaréklángon pislákoló üzleti érzék hirtelen fellobban, s innentől fogva ,,szerető” nejét igyekezne igencsak kézzel fogható javakhoz juttatni, hogy az asszony ne szenvedjen hiányt semmiben halála után sem. (Részint ez okozza majd vesztét, de nem leszek poéngyilkos.) A Blondint jól hangzó vagy kevésbé vonzó ajánlatokkal nyaggató, őt anyagias zarándokként, libasorban felkereső polgármester, költő, popdíva, pszichológus és médiaszemélyiség egytől egyig ismerős, gyomorforgatóan taszító alakjai korunknak. Pontosabban remek kontúrokkal bíró szereplehetőségek, melyeket a játszók tölthetnek majd meg tartalommal.

Mácsai érvényes színpadi nyelven szólaltatja meg Tasnádi darabját, amikor egymástól távol eső korok és helyszínek szcenikai eszköztárát pakolja egymás mellé. Átmenetiséget, befejezetlenséget sugall a nézőket fogadó kép. A vastag ponyvával takart, főúri udvarokat idéző kerettel gazdagodott színpad felől ideiglenes jelleggel összetákolt faállványok nyújtózkodnak a nézőtér felé: mintha fürge mesteremberek ácsoltak volna ide színpadot ma estére az úri közönség mulattatására. És nem is tévedünk oly nagyot, hiszen a moliere-i (szín)játékhagyomány, a középkori moralitás elemei, a farce-szerű jelenetek, a kamarazenekar által kísért, barokkos dallamfoszlányokat lalázó minikórus (zene: Horváth Károly) hol elidegenítő hatású, hol illusztratív szcénái mind utat találnak a színpadra. A helyzetkomikumot fontos alapjának tekintő dramaturgia egyre beljebb hajszol minket a torz lelkű, felszabadult gyászmenet soraiban, megcsavart, ironikus távolságtartással szemlélt haláltáncba invitálva a közönséget és a szereplőket.

Akik szinte egytől egyig érvényes megformálókra találtak az Örkény társulatában. Csuja Imréről rendre bebizonyosodik, hogy lehet rá építeni. Blondin Gáspárja a józan paraszti észt képviseli a színen anélkül, hogy a zsebében és a fejfája körül matató haszonlesők bármelyikének ez feltűnne. Nagy hibát követnek el, amikor tohonya mamlasznak gondolják. Szemet-lelket nyugtat az a magabiztosság, aminek révén sikerrel srófolja fel saját teteme árfolyamát. Meggyötört, törődött asszony a felesége. Für Anikó rezzenéstelen arcára egy élet megpróbáltatásai szabdaltak mély árkokat. Egykor tán szebb napokról álmodott, tán látott is közülük néhányat, ma már azonban csak garancián túl is jól működő háztartási robotként van számon tartva. A kiüresedett élethez üres karakterek dukálnak: Pogány Judit a zsémbes anyós prototípusát hozza, Anger Zsolt kedélyeskedő, divatos politikus, Kerekes Viktória szorongó, üresfejű riporterlányka, Széles László sármos, vérprofi, minden hájjal megkent ,,tárgyaló-pszichológus”, Bíró Kriszta a slágerlisták élét ostromló, de oda persze soha fel nem jutó egynyári dívácska szerepében remekel. A legemlékezetesebb mégis Debreczeny Csaba bravúros alakítása. Pál, a médiaszemélyiség esetében eldönthetetlen, hogy meddig tart nála a név miatt kötelező póz, és mikor kezdődik, helyesebben van-e egyáltalán ragacsosan ellenszenves alakjában egy csöppnyi őszinteség és emberiesség. Vagy dőreség és naivitás ezt számon kérni olyasvalakin, aki nézettségi mutatókkal kel és fekszik, és aki a saját kényelmét szolgáló használati tárgyakként tekint környezetére?

Isteni gondviselésre ácsingózni ebben a bár kacagtató, mégis cudar világban fölösleges lenne. A Hivatalos úr (Mácsai Pál) is csak az utolsó utáni pillanatban érkezik a színre, hogy parádés magánszámával mondja el keserű véleményét a felemás korról, amiben élnünk adatott.

Jászay Tamás