ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Kortárs magyar lízing

Színház – 2007. április

Nyikolaj Robertovics Erdman Az öngyilkos című darabja ötven éven keresztül nem került színpadra saját hazájában, nyilván mert a rendszer magára ismert, mert a valóság – tehát az idő – egyértelműen azonosítható volt a drámában. Társadalmi szatírában, bohózatban, komédiákban, azokban a színpadi műfajokban, ahol e kettőnek, a valóságnak és az időnek nagyobb a szerepe, vagyis jobban kitapintható, mint a tragédiákban (ahol az idő állandó vagy körkörös), szinte kötelező megteremteni, újrateremteni a közös, jelen időt, amelyben magunkra ismerhetünk. Hogy aztán ez milyen módon – darabok újrafordításával, átírásával vagy magával a rendezéssel – jön létre, az már színházi hagyomány, ízlés, tehetség kérdése. A kortárs színpadi szöveg – mindegy, hogy új magyar darab, új fordítás, adaptáció, átírás, újraírás vagy bármilyen ,,sokfejű”, sokszerzőjű szöveg – ennek a közös időnek az örömével ajándékoz meg; szerző, színház és néző ilyenkor együtt lélegezhet a nyelv és a valóság közös idejében.

Tavaly a Nemzeti vitte színre Az öngyilkost, és kíváncsian vártam, hogy vajon milyen érvényes mondandót hámoz ki belőle, de sem a megporosodott szöveg, sem a rendezés nem segített felismerni az amúgy ismerős világot: egy régmúlt, idegen rendszer érdektelen problémáit néztem, az úgynevezett ,,általános emberit” pedig, amely minden szatíra mélyén ott lapul, és rárakódott idő fogságából kellene kiszabadulnia, nem tudtam kiolvasni. (Pedig a Nemzetiben érteni szokták az idő szavát: Caragiale Farsangja és a Tartuffe is új nyelvi köntösben van repertoáron.) Amikor azonban az Örkény Színház Finito című premierjének végén szerzőt kiáltanak, akkor nem a harminchat éve halott Erdman, hanem Tasnádi István lép színpadra, a Finito című, Magyar zombi alcímű – vagy inkább műfajú – darab írója, aki – mint ezt nyíltan be is vallja – Az öngyilkosból kapta az ihletet – legalábbis a történetet onnan veszi kölcsön. Az irodalom, a színház és általában a művészet ősi logikája szerint: a történet közkincs, adjuk-vesszük, lopjuk, átírjuk, kisajátítjuk, lízingeljük.

A szerzőt egyébként méltán fogadja nagy taps. Mert ebben az évadban nincs, alig van kortárs magyar dráma, pályázatok ide vagy oda. Értékelhető dráma főleg nincs. És a néző ki van éheztetve, nem kap – nemcsak kortárs magyar darabot, de olyat sem amelyben egy közös, jelen időben lehetne együtt. Amelyben felismerné korát és önmagát. És még annál is jobban ki van éheztetve a nevetésre, szórakozásra.

Valaki úgy dönt – vagy azt hiszik róla, úgy dönt -, hogy öngyilkos lesz, ezért kérelmezők sora járul elébe, hogy halálát saját céljaira sajátíthassa ki – ez a történet közös alapképlete. Most jön az idő-szereplő: hogy kik és milyen okból akarják megvásárolni a szerencsétlen, kétségbeesett ember halálát. Ez az, ami minden korban más. Más volt Moszkvában 1930-ban, Az öngyilkos megírásakor, más 1983-ban, amikor a moszkvai Szítíra Színházban végre színre vihette Valentyin Plucsek, más Ascher Tamás rendezésében Kaposváron 1988-ban, és megint más 2006 decemberében Budapesten, egy magyar drámaíró tollából. Ami az orosz kultúrában még halotti tor volt, az a mai magyar valóságban virtuális, show-műsor közvetítette halál – hogy csak a két végpontot vegyük számba.

Tasnádi új, mai vidéki világot teremt: a helyszín Nagyábránd, ahonnan, mint neve mutatja, csupán ábrándozni lehet az élet szépségeiről. A főszereplő egy húsüzemből menesztett középkorú férfi, bizonyos Blondin Gáspár (tán csak nem Dandinra hajaz a neve?), akit korunk tipikus hősei látogatnak meg: Polgármester Feri, aki önkormányzatilag bajban van, és egy disznót is lízingelne Gáspárnak, hogy rábírja: halálával a disznóhús alacsony felvásárlási ára ellen tiltakozzék; egy dráma születik, egy rendőr, akinek valami zavaros csecsenügye van; Tigris Niki énekesnő, aki nem tud bekerülni a médiába, ezért valami botrányra van szüksége; egy költő, az Új Narratíva szövetség küldötte (milyen remek elnevezés!); végül pedig egy túlérzékeny és hiú médiaszemélyiség, Pál a Pál Show-ból. A magyar valóság – amelynek a drámaírók közt Tasnádi a legidőérzékenyebb megfigyelője – színházi-irodalmi keretbe kerül: verses dráma születik, alexandrinusokban. A verses forma beékelődik a közvetlen valóság és a színház közé, a költészet megemeli azt, ami egyébként ,,mélyen” van. A darab legerősebb figurája, jelenete, koncepciója a médiához kötődik: Tasnádi pontosan tudja, hogy a halál látványának ma a média a legnagyobb felvásárlója (Szádám Huszein kivégzésének mobiltelefonos felvétele volt 2006 végének leglátogatottabb internetes oldala). Vagy: a halál a média legfőbb szórakoztatási formája, minthogy olyan társadalomban élünk, amely iszonyodik a természetes haláltól...

Ez a Pál Show remek. Tasnádi – láthattuk ezt már más darabjaiban is (Bábelna, Nexxt, Titanic vízirevű, Hazámhazám) – a médiát nagyon ,,tudja”; most a divatos médianyelvet ütközteti a nagyábrándi fabudis világgal: Nagyábrándon böllérkés-castingot tartanak.

Mácsai Pál rendezése – a legjobb, amit tőle láttam – tovább hangsúlyozza a színházi keretet, stilizálja, eljátszik vele: zenekart ültet a színpad elejére, két operadíva áriáival tölti ki az intermezzókat (nem mellesleg Horváth Károly barokk népzenéje is remek), Bagossy Levente szintén keretbe foglalja, operadíszlethez teszi hasonlatossá a színpadot (bár az utolsó sorból a teljes színpadképet nem látom), Izsák Lili jelmezei is igen jók: a ,,reálra” például súlyos gombokat varr, így a ruhák idővel egyre moliere-ibbekké válnak. Amit a színpad barokk keretbe foglal, az nem más, mint egy fabudi - ,,fallikus szimbólum” és ,,apokrif házioltár”, ahogy a darabban állítják -: ebben trónol az öngyilkosjelölt. Számos jó jelenet sorjázik, remek az utolsó vacsora tablója, és van egy sereg élvezetes egyéni szóló: Anger Zsolt mint szomorú polgármester, Bíró Kriszta mint elfeledett díva, Pogány Judit levesrecept-áriája, Für Anikó mint a megtört Vali, a feleség, meg az igazán kiváló, önironikus Debreczeny Csaba és a szerepét lassan kibontó Csuja Imre, aki maga a kétségbeesett középkorú magyar férfi. Lehet és kell is kötözködni itt-ott a szöveggel is, amely nem mindenütt szerencsés - ,,Középkorú lett hormonálisan, /S ettől padlót fogott morálisan”, mondják a főősről -;hol a rímek nem csattannak eléggé, hol a verselés, a szótagszám ingatag, vagy sápatag a humor, némely figura vázlatos, az előadás is meg-megtorpan, célját veszti.

A Pál Show végén azonban, mert the show go on, a jelölt meggondolja magát, és mégsem áll kötélnek, azaz böllérkésnek, hanem mint egy Tartuffe-ben, megjön a királyi kegyelem: a nézőtér felől érkezik egy másik Pál (Mácsai), öltönyös felmentő sereg, deux ex machina, és bejelenti a földi boldogságot állás, céges kocsi és ruhapénz formájában Blondin Gáspárnak. A hírnök pattog, mint a gumilabda, táncol és bohóckodik, hisz nyilvánvalóan ő is a show része, a Pál Show-é, vagy egy másik, nagyobb színjátéké. Mert színház az egész.

Tompa Andrea