ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Katharzisz Lélekmosoda

2006. december - Színház

Miért éppen mosoda? Mert Illyria tenger(víz)parton fekszik? Miért bújnak elő némelyek mosógépmonstrumokból, mások miért sétálnak be egy járáson? Ki a tulajdonosa a csillogó- villogó „Patyolatnak"? Olívia, akinek „házvezetőférfija", Malvolio kulccsal lezár egy italautomatát? A Herceg, aki elég otthonosan jár-kel, és portréja is ott díszeleg egy képváltós óriásplakáton? Egyáltalán ki ez a hasán tigristetoválást viselő férfi? Művész, „vállalkozó", maffiafőnök? Kicsodák az azúrszínű esőkabátot viselő zenészek, akik néha szerepbe lépnek, máskor a rivalda előtt ülve játszanak különböző zenéket? Miért épp kortárs komolyzenét, bluest, dzsesszt, brechti songot, rapesített reneszánsz dalt?

Rossz kérdések ezek. Dömötör András rendezésében nem az határozza meg egy-egy játékötlet érvényességét, hogy megfeleltethető-e a színpadon kívüli világ vélt vagy tényleges természetének. Nem hivatkozik, hanem létrehoz. Az egyes megoldásoknak nincs referenciájuk a koherensnek feltételezett valóságban, tehát nem kell, hogy a „realitást" tükrözve összefüggő konstrukcióba rendeződjenek. A rendezői önkény módolja ki a játékötleteket? Korántsem: teátrális érzék, rendezői gondolat szelektál az eszközök között. Ez a gondolkodásmód felszabadítja a fantáziát, három előadásnyi ötlet kap helyet a produkcióban, nincs olyan momentum, amihez ne társulna geg.

Kihajtott mosógép-előlap (díszlet Antal Csaba) a kocsmaasztal, amely mögött vízszintes testhelyzetben söröznek Tokányi Oszkárék. A függőleges fémlaphoz sörösdobozok tapadnak (mágnes?), ám amikor öntenek, már a gravitáció diktál, és az ital szépen lecsorog a földre. Van éppen realitás (gravitáció), csak a játék, a teátrum nem vesz róla tudomást. Felfordult a világ. Sőt, a világ természete maga a felfordultság. Semmi és senki sem az, aminek, illetve akinek látszik. Kiismerhetetlen alakok vágyakoznak olyanokra, akik a legkevésbé illenek hozzájuk. Az önismeret hiányának, a nemi identitás zavarának karneválja ez a Vízkereszt.

Az abszolút meghatározhatatlanság jelképe a Bolond. Pogány Judit színes gönceiben (jelmez Benedek Mari), rövid hajával megtippelhetetlen korú, azonosíthatatlan nemű „hajléktalan". Gyerekes vénség. Bölcs bolond. (Végre valaki értve és megértetve mondja Shakespeare szellemes-filozofikus elmemutatványait.) Nyugtalanító jelenség, nem csoda, hogy rendre elverik. Orra vére a bohócorr pirosa. Ô nem vágyakozik – önmagában teljes androgün homeless. Irritáló függetlensége sebzi, és teszi sebezhetetlenné. Akarás, törekvés nem homályosítja látását. Ismeri és érti az embereket, tudását gúnyos-keserű songokba sűríti. Pogány Judit a hamisságig elmegy a kifejezés érdekében. Előadása hol szinte próza, hol reszelős recitativo, hol lágy ének. Hangszín, hangerő, tempó, prozódia, énekstílus – elképesztő eszközgazdagság.

A többiek az önismeret koldusai. Malvolio, Gálffi László nyakkendős úriember. Majdnem elegáns, de inkább piperkőc, majdnem kifinomult, de inkább modoros. Sótlan és humortalan, mint aki citromba harapott (teázgatás közben tényleg majszol a fanyar gyümölcsből). Szánandó és rémisztő, egyszersmind ellenállhatatlanul komikus, ahogyan ez a fakó hangú frusztrált alak egyszer csak megvadul. Gálffi László Malvolio merev, szögletes gesztusait felnagyítva, eltorzítva mutatja fel a szerelmi gőg groteszk gólemjét, akinek legfőbb fundamentuma mégiscsak hivatala. Gondnok ő – ha jól öltözködik is. A kimért fölényesség jobban állt neki. Für Anikó éles eszű, szarkasztikus humorú Olíviájának a gyász ad módot arra, hogy az elzárkózó, kihűlt szívű, decens nő szerepét kiteljesítse. Szerelembe esik, és egy szempillantás alatt középkorú nagyasszonyból rajongó kamasz lánnyá válik, aki el-elcsodálkozik (leginkább önmagán), belepirul, riheg-röhög, hangja sírósan elfúl. Gyászruháját merészen kivágott alkalmira cseréli. Megindító, ahogy önmagát sem értve, félszegen egyensúlyoz magassarkúján, már takarná derekának meztelenül hagyott bőrét. Violát, Hámori Gabriellát habba burkolva „veti partra" a tenger – előmászik egy mosógépből. Gyakorlatilag meztelen, nőiességét kiemeli a habruha. Álruhájában, a szürke öltönyben, narancsszín kapucnis pulóverben mintha elveszne a női test. Görbe hátú, zsebre dugott kezű csúnyán-szép fiatalemberré változik. Hogyan veszi el Illyria félelmetesen vonzó nagyasszonyának eszét? Fölényes és arrogáns vele. Keserűségét, hogy szerelme küldi szerelmi követségbe, kegyetlen humorú, vad cinizmusba csomagolja. Viola az első „férfi", aki fölényben van Olíviával szemben. Hogyan szerethet bele ez a kivételesen okos és érzékeny lány egy korosodó macsóba? A Herceg (Csuja Imre) súlyos, nehézkes férfiassága ellen nem tud védekezni. Természetesen a Herceg sem könnyen kiismerhető figura. Szőrös felsőtestén csupán egy mellényt visel (meg a tetovált tigrist!). Szerelemről szólva jókorát szippant orrából, mégsem bunkó; ha teheti, Sosztakovics kamarazenéjét idéző muzsikát hallgat, közben költői mon-datokban reflektál érzelmeire. Ez a magabiztos férfiember igencsak megzavarodik, amikor vágyni kezd a férfiruhás Violára. Megrémül magától: egy fiatal fiú combját simogatja.

Összetett figurák a komikus szál szereplői is. Tokányi Albert – Anger Zsolt – harsány és intoleráns. Böfög és izzad. Tényleg nem lehet könnyű együtt élni ezzel a hajnalokig üvöltöző, radikálisan önző férfival. Sodró életkedve, harsány humora mégis szerethetővé teszi. Vonzalma őszinte, tényleg szerelmes lesz Máriába, a miniszoknyában tipegő, nyávogva beszélő, visítva nevetgélő „szőkébe". Kerekes Éva fergeteges humorú alakításában ez a külsőségeiben, viselkedésében felszínes „nőcske" a társaság legkulturáltabb, legokosabb tagja. „Szőkesége" rafinált álca. Debreczeny Csaba mint Tompa Albert napbarnított bőrű, nyírt kecskeszakállú, kopaszodó gigerli – korosodó vidéki táncdalénekes. Nagyszerű alakításának lényege a következetesen inadekvát viselkedés. Óriási feneket kerít jelentéktelen ügyeknek, és lazán elsiklik a lényeg felett. Szomorú bohóc, aki sír, mikor röhögni kellene, és kacag, bár zokognia volna jó. Könnyed és virtuóz alakítása testnyelvre fordított kifacsart pszichológia. Humor a legjobb fajtából, Buster Keaton-i faarcú remeklés. Fábián – Máthé Zsolt – extravagáns bicikliruhás alter „csávó", akinek létformája az anarchisztikus viccelődés. Pimasz kívülállását mutatja falzett rappelése, ahogyan gúnyosan elzengi angolul a Vízkereszt melankolikus záródalát. Már-már botrányosan merész Antonio értelmezése. Kézdy György kifinomult ízléssel öltözködő korosodó meleg, aki minden pénzt megadna, hogy a fiatal Sebastiant (Haumann Máté) magához láncolja. Kiszolgáltatottsága szánandó, „nagyvonalúsága" kissé taszító, viszont mértéktelen imádata már-már igazi hősies szerelmesnek mutatja. Komikus szálat említettem, holott ebben a produkcióban nevetséges és fennkölt, kifinomult és alpári kibogozhatatlanul összesodródik – a költői bohócok és a vicces hősök szinte egyformák.

Imponáló, ahogy kitűnő színészek transzparenssé teszik a figurák „pszichológiáját", mégsem pszichologizálnak. Nem éreznek látványosan, nem átélnek, hanem kifejeznek, játékká formálják a különnemű, ambivalens tartalmakat. Nincs túlszínezés, nincs feszített, kapkodó ripacséria. Nádasdy Ádám releváns fordítása, ahogy tőle megszokhattuk, világos drámai helyzeteket kínál. Megfejthetőnek mutat homályos viszonyokat, rejtélyesnek gondolt szituációkat, plasztikus figurának láttat eddig nehezen megfejthető alakokat. Közérthető, mégsem közönséges, erőteljes, mégsem leegyszerűsítő. A fordító intenciói nyomán indul el Várady Zsuzsa dramaturg és Dömötör András, akik nem követik az unt és gyakran ellenszenves trendet, hogy az expresszivitás ér-dekében vulgarizálják, elszántan lehúzzák Shakespeare-t. A rendező merészen, de nem önkényesen elrugaszkodik a játékha-gyományból fakadó sztereotip típusoktól. Hogyan lehetnének vígjátéki típusfigurák azok, akik még azt sem tudják, milyen személyiséggel nem azonosak? „Összemosódik" minden. Kavarog a cselekmény, mint az elöltöltős mosógépekben forgó ruhák. Az előadás bravúrosan kivitelezett bohóctréfákkal teatralizálja az ön- és létismereti káoszt. Bátran a végsőkig feszítik Malvolio levélolvasásának klasszikus helyzetét. Gálffi László az őt meglesőkön támaszkodik, kezükre ül, elvakultságában velük tárgyalja meg az írás tartalmát, persze közben senkit sem lát meg. Pazar az elgyávult Viola és a rettegő Tompa Albert párbaja, amikor úgy báboznak a futni akaró „párbajhősökkel", mintha alig bírnák lefogni őket.

A bemutató végén túlhabzik a szenvedély és két óriásmosógép. A hab elborítja a színpadot, ahol egymást, önmagukat, a másikban önmagukat hajkurászó szerelmesek, egy hórihorgas pap, egy búvár stb. egyensúlyoz bizonytalanul. Van, aki alámerül, és eltűnik a tajtékban, mások csapzottan, csatakosan vádolnak és könyörögnek, senki nem ért semmit, kicsúszik a lábuk alól talaj, nincs is talaj, a felhőkön járnak, de ettől sem boldogok. Különböző variációkban egymás fejéhez (vagy sajátjukhoz) fognak revolvereket: gyilkolnának és halnának. A testvérek, Viola és Sebastian egymásra találva vadul csókolózni kezdenek, mielőtt visszatérnének fekete ruhás párjukhoz. Kaotikus egy mennyország. Frenetikus hatású szomorú-vidám zárlat, egy humánummal, öniróniával teli, féktelenül játékos, virtuózan teátrális előadás végén.

Perényi Balázs