ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

24 évvel később, 10 perccel korábban

2006. június - Kritika

Van egy előadás. Pontos, kiszámítható. És van egy szertelen... Mi a szertelen? Mértéktelen, féktelen, határtalan, szélsőséges. Ugyanakkor együttérzést rejt, szeretetet, sokfajta bájt, komolykodó haragot, jókedvet. Mondjuk, olyan, mint a szerelem. A pontos, a kiszámítható olyan, amilyen. Nem fölkavaró, inkább megnyugtató. Pontos és kiszámítható sok minden lehet. Csak a szerelem nem.

Roland Schimmelpfennig 1967-ben született Göttingenben. Azaz még nincs negyven. Színpadi műveit az elmúlt tíz évben játszották Dortmundtól Bécsig, Buenos Airestől Moszkváig, Budapesttől Marosvásárhelyig. Szövegeit kb. húsz nyelven lehet olvasni. Élt Isztambulban, kis ideig az Egyesült Államokban. Majdnem eljött Magyarországra is, de megbetegedett. Noha végül nem volt itt, március végén egész színházi hétvégét szenteltek neki. Lehetett, hiszen öt darabját mutatták be nálunk (plusz egyet fölolvastak), csak az idén hármat. A Nő a múltbólt (Die Frau von früher) március 4-én az Örkény Színház tűzte műsorra, Ascher Tamás rendezésében. A szerző a darabot a Burgteathernek írta, 2004. szeptember 12-én volt a bécsi ősbemutató. (Az előadás videofelvételét lejátszották a Magyar Színháztörténeti Intézetben a Schimmelpfennig-hétvégén.)

Az írót Bodolay Géza fedezte fel magyar színpadra. A Push Up 1-3 című munkáját fordította, majd rendezte Kecskeméten 2002-ben. A szerző magyarországi áttörése az után történt, hogy legsikeresebb darabjának, Az arab éjszakának stuttgarti előadását Szilágyi Mária 2003-ban meghívta a Kortárs Drámafesztiválra. Schimmelpfennig szövegeinek irodalmi értékeiről megoszlanak a hazai vélemények. A színházi helyzetjelentők, akik elsősorban azt vizsgálják, hogy a szövegben rejlő lehetőségekből mit valósít meg az adott előadás, mintha valamivel kevésbé bíznának benne. Az irodalom felől közelítők – Győrffy Miklós, Nagy András – a magyarul megjelent kötet szövegeire reflektálva (Az arab éjszaka – kortárs német drámaírók antológiája, OSZMI-Creatív Média, Bp. 2003.) ünneplik az új német dráma alkotóit, köztük Roland Schimmelpfenniget. A mai magyar színház mindenesetre bízik benne, mutatja ez azt is, hogy az említettek mellett, olyanok színházrendezők is hozzá nyúltak, mint Bagossy vagy Schilling.

Nő a múltból bemutató előadása azt a véleményt erősíti, hogy korunk ,,trivializált”, már-már kiábrándítóan ismerős, mindennapi élethelyzeteiből kiindulva lehetséges olyan művészi egységet sűríteni, amely a maga látszólag egyszerű, közvetlen módján mély világlátásról árulkodik. A színház amúgy is nap, mint nap megküzd azokért a szövegekért, amelyek segítségével egyszerűen és közvetlenül tud válaszolni a nézők napi kérdéseire, miközben távolabbra tekintve, képes ugyanerre a korra komoly művészetfilozófiai válaszokat is adni. Nos, erre látszik alkalmasnak Schimmelpfennig (Fordító-dramaturg: Gáspár Ildikó). Az alaphelyzet, miszerint az épp költözködő Frank és Claudia – valamint tizenéves fiúgyermekük – életében 24 esztendő után beállít Frank első szerelme, vagy a nő a múltból, nem csupán a történet kiindulópontja. Azé a művészi szerkesztésmódé, amely ettől a nagyon is valóságnak tűnő alaphelyzettől egyre inkább elrugaszkodik, és úgy fordul szimbolikusba, hogy a szálakat a történetmesélés primér szintjén is elvarrja. Ha nem vesszük kriminek, akkor elmondanám, hogy a nő, Romy Vogtl ä nder, aki régi szerelmét ilyen-olyan okok miatt végül nem szerzi vissza – akár egy szelencéjéből minden bűnt szándékosan szabadon eresztő, önbíráskodó Pandora -, a család összes tagját módszeres kiírtja. Kerekes Éva piros (mű)bőrkabátja azt a pusztító sátáni erőt előlegezi meg, amely a végén tűzbe borít mindent (Jelmez: Benedek Mari). Kerekes módszeresen fölépített Romy Vogtl ä nder kicsit lökött nőből a gonosz szimbolikus megtestesítője lesz, végig szigorú egységben tartva azt a kettősséget, amely a történet előre haladtával mind inkább kettéhasítja a figurát. Én 17 voltam, te 20, és azt ígérted, hogy mindig szeretni fogsz. Ilyen banális a szörnyű bosszú indoka, de azért egy pillanatra belénk villan. Tényleg olyan természetes, hogy azt, aki egy ígéret be nem tartásán siránkozik, mindenki kiröhögi?

A történetszövés – nem minden előzmény nélkül való – újdonsága, hogy válogatja az idősíkokat. Néhány jelenetet többször is látunk, hol előbb kezdődik, hol tovább tart kicsit, aminek az az izgalma, hogy egy-egy esemény előzményéről csak később értesülünk. Tiz perccel korábban – jelzi a színpad fölötti két kivetítő, pontosan informálva a nézőt az időugrásokról. Ez a fajta ,,ugrándozás” tagadhatatlanul érdekes. Összeszikráznak, tartalommal is bővülnek a többször látott jelenetek. Ezzel együtt túl nagy jelentősége nincs. Inkább csak jópofa formai elem. A valódi korszerűség abban rejlik, ahogy Schimmelpfennig apokaliptikus látomása a maga váratlan mozzanataival Ascher színpadán kibontakozik. (A Katonában vendégrendező Purcarete egy klasszikus, a Troilus és Cressida szövege alapján hozott létre hasonlóan modern szerkezetű, a saját műfajából kiszabaduló, látomásos színpadi művet.)

A bemutató tanúsága szerint Ascher Tamás rendezése a történet mélyén pontosan térképezi föl azokat a mechanizmusokat, amelyek manapság az érzelmi alapon létrejött kapcsolatokat jellemzik.

Mintha létezne valamifajta közmegegyezés, miszerint az érzelmi viszonyokban a másikkal való közösségvállalás immár nem meghatározó elem. Egy kapcsolat működik anélkül is, hogy informálódnánk a másikban zajló lelki folyamatokról. Mintha elég lenne saját tétovaságunkban burkolózni, s egyfajta álságos szabadságeszme jegyében a másikat magára hagyni, a napi praxis szintjére süllyesztve ezzel azt a közös létformát, amelynek legelsősorban emocionális, spirituális szinten kellene létezni. Ennek következtében tömegesen jönnek létre az elmagányosodás kapcsolaton belüli (és, persze, kívüli) formái, s ez az a folyamat, amelyet a végletekig fokozva eljuthatunk a - kapcsolatrendszerünkkel együtt mi magunkat is elemésztő – pusztító tűz végső rémképéig. Vranik Krisztián ősidők mélyéről föltörő mai hangzású zenéje megerősíti – sorstragédiát látunk. Szereplőit lelki létformájuk ítéli törvényszerű bukásra.

Széles László Frankja az, aki a leginkább megtestesíti mindezt az előadásban. Az ő mai módon tétova, szertelen, kifinomult humorral árnyalt figurája vezet végig azon a gondolatmeneten, amely, végül is, enged a történet mélyére pillantani. Adódik rá lehetősége, hiszen a körülötte lévők sorsa (látszólag) Frank döntésén múlik. Széles egy új kor első generációját mutatja. Jóllehet Franknak már ,,apányi” fia van, a kettőjük között lévő nemzedéki különbség ebben a kontextusban elhalványul. (Persze, van.) A fiú viszonya Tinához, a barátnőjéhez hasonlóan roncsolt, mint a szülőké: a távolabbi helyre való költözés magától értetődően vet véget élete első nagy szerelmének. Andreas egyik legfőbb ambíciója, hogy mindenütt otthagyja a kézjegyét, beleértve a régi játékaival teli kartondobozt és az üresen is izgalmas terű, középosztálybeli lakás piszkosfehér falait (Díszlet:Antal Csaba). Ennek formája a tag (ejtsd: teg), az a generációs jel, amely a streetart különböző megjelenési formáiban azonosítja a névtelent. Czukor Balázs Andreása a taggel önnön létezését bizonyítja, azt a létezést , amelyet, a családtagjaihoz hasonlóan, próbál érzelmileg megúszni. Ez az érzelmi önvédelem, gyávaság rokonítja őket a leginkább. Für Anikó Claudiája, feleségként és anyaként, szintén önmagába zárt figura. Bizonyos szempontból ő is egy nő a múltból, hiszen a szó valódi értelmében már régen nincsen jelen a férje életében. Andreas barátnőjét kiemeli a szerző a történetből. Járó Zsuzsa Tinája szemtanúként mesél arról, aminek ő maga is résztvevője. Elmeséli a szakítást is. Azt, hogy Andreas nagyon szereti, de soha többet nem találkoznak. Szeme se rebben. Látszik, hogy nem érti. Megint egy nő múltra ítélve.

Az Örkény Színház bemutatójának egyik legnagyobb vonzereje az előadás szándékosnak tűnőesetlegessége, szertelensége volt. Mintha új színpadi nyelv lenne kialakulóban, amely a tétovaságot tudatos művészi eszközként használja. Ahogy Für Claudiája tanácstalanul, civilből téblábol a háttérben egy kilinccsel, amely véletlenül a kezében maradt... (Később kiderül? Az esetnek komoly dramaturgiai jelentősége van.) Ahogyan Széles Frankja, zoknijába akadt nadrágszárral, föl-alá sétál komolyan, miközben hűvös távolságtartással – mintegy az eseményeken kívül maradva – közli a feleségével, hogy öreg és ronda...

Nem sokkal a bemutató után Frank szerepét Hegedűs D. Géza vette át. A beugrás, vagyis a tény, hogy nem vett részt a próbafolyamatban, nyilvánvalóan jóval több terhet hárít rá, mintha kezdettől ő játszotta volna a szerepet. Ennek ellenére pontosan kimunkált, profi munka. Férj, feleség, gyerek, jön a nő, vége. Nyoma sincs szertelenségének.

Kállai Katalin