ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Magyarab

ÉLET ÉS IRODALOM – 2005. október 7.

Kárpáti Péter szeret mesélni. A mások meséit mondja, kihalássza őket a világirodalom egyetemes közkönyvtárából, vagy ismeretlen mesélők eldugottan megjelent gyűjteményében bukkan rájuk, és a színpadra meséli őket. Ő talál-e a mesékre vagy a mesék őrá, nem tudom, de mire újrameséli valamennyit, akkorra már mind az övéi, a saját meséi, mert észrevétlenül beléjük írja önmagát. Hogy pontosan mit, azt bajosan merném megfogalmazni, mert inkább érzem, mint tudom, s ha leírom az emberi jelenség láttán való ámulatot és szeretetet, akkora közhely lesz belőle, hogy magam is meglepődöm. Holott Kárpáti nem közhelyes, hanem egyszerű és természetes, amit a mai megjátszós világban sokan hajlamosak idejétmúltnak tekinteni.

Az Első éjszaka avagy az utolsó nem holmi lappangó kincs fölszínre bányászása, hanem kivonat a legnagyobb mesegyűjtemények egyikéből, az arab Ezeregyéjszakából, amely teljes kilenckötetes pompájában nemrég magyarul is napvilágot látott, nyelvileg és könyvészetileg egyaránt díszesen adjusztálva. A kivonat úgy értendő, hogy Kárpáti az esszenciát sajtolja ki, mint levet a citromból: a mese nedvdús ízeit. Persze, hogy csak néhány mesét mond el az "ezeregyből", de megtartja a mesélés szellemét és szerkezetét, a durva életörömöt és az összegabalyodó láncolatot. (Durva, írtam, mert az igazi életöröm nem finomkodó és pajkos, hanem nyers, érzéki és félelmetes, az Ezeregyéjszakában különösen.) A mesék egymásból és egymásba folynak, új történet kezdődik az előzőn belül, a szereplők lemaradnak és később újra visszatérnek, mint a futók a stadionban, akiket a gyorsabbak lehagytak, de lekörözve ismét bekapcsolódnak a fősodorba. A legtöbb mese a (testi és lelki) szerelem körül hullámzik, majdnem mindegyikben van egy lány, aki "szép, mint a telihold", gyakran dalolnak bennük verseket - al-kámil vagy al-khafíf versmértékben -, és ami a legfontosabb, előfordul, hogy az életükért mesélnek. Mint az alapmesében Sehrezád, akinek a Király reggel levágná a fejét, ha éjjel a mese végére érne. Sehrezád azonban sohasem fejezi be a mesét, hanem azt mondja: "Majd holnap." Így mesél végig negyven évet.

Az Örkény Színházban látható előadást - együttműködésben a tatabányai Jászai Mari Színházzal - Novák Eszter rendezte. Szép simán, zökkenőmentesen, de azért észrevehetően játszatja át az egyszer volt, hol nem volt fantáziavilágban, csodapalotában és csodalények között történő meséket ismerősen mai magyarab környezetbe. Khell Zsolt, mintha egy dzsinn kelt volna segítségére a tértágításban, kétfelé osztja a kis színpadot - nem szimmetrikusan, hanem csálén, mesébe illően -, az egyik fele színes zsinórfüggönnyel és kanyargó lépcsővel mesepalota is lehetne, a másik a szintén színes cserépmozaikkal, ételkínálati fotókkal és tálalóval olyan, akár egy kommersz gyorsbüfé bárhol a világon, Bagdadtól Budapestig. Kerekes Éva és Debreczeny Csaba - Sehrezád és a Király - úgy nyújtóznak el kezdéskor lustán a földön, Zeke Edit könnyű, laza, világos ruháiban, mint akik egy modernebb meseillusztrációból vagy egy baráti meghívásból érkezvén pilledtek el. Az első történeteknél még rongycsomókból élednek meg a mesealakok, és úgy vannak öltözve, ahogy meseszínpadon illik öltöznie Halásznak és Méhésznek - csak a nőstény ghúl veszi föl Csuja Imre roppant kényes nőimitátori alakját egy magától fölfújódó gumi pálmafa tövében -, később egyre több európaizált ruházat keveredik a kaftánok közé, s a végén a "büfében", miközben kiporszívózzák az ételmaradékot a vasárnapi öltönyös mesteremberek baqláwa-lakomája után, egy arab esztrádra hasonlító háziasszony-vokál szórakoztat bennünket eredeti nyelven - ki tudja, milyen versmértékben?

Novák Eszter azzal a természetes ösztönnel mesél, amellyel a darab meg van írva; a játékstílus éppoly laza, mint a meseszövés, nincs sem szigorú dramaturgiai szerkezet, sem hagyományos értelemben vett karakterformálás, a szituációknak nincs önmagukon túlmutató, az előadás egészére érvényes összetartó erejük, és a színészek a szerepekben is megőrzik magukat színésznek: "kibeszélnek" részint a közönségnek, részint egymásnak, eszközeiket kettős könyveléssel számolva el. Bíró Kriszta például Fátima egyetlen meseszálból álló szerepében élénk figyelemmel kíséri Csuja Imre és Derzsi János duóját, amelyet az ő meséjéből sodortak; mosolyogva, empatikusan vesz részt benne mint kívülálló szereplő és kívülálló színész; a két "szerep" szétválasztható, mégis egy. Nem kapott látványos feladatot, de jelenlétének társulati ethosza van, ha ez a kifejezés nem hangzik túl fellengzősen. Komoly erény, hogy az előadás minden szereplője önmaga: saját energiából töltekezik, saját érzelmi bázisból merít, nem "színez", nem "alakít", nem akar "érdekes" lenni, nem "talál ki" karaktert, mint ahogy gyakran megesik, ha valaki bizonytalan, és nem kap segítséget a rendezőtől.

A Király és Sehrezád úgy kóstolgatja egymást, mintha csak alkalmi ismeretségből - abból a bizonyos baráti társaságból - következne az első éjszaka, és reggelre nem fejvesztéstől, legföljebb kiábrándulástól kellene tartani; Debreczeny Csaba a hódító előjogának tekinti a halálos fölényt, Kerekes Éva viszont - szokásos gunyoros intonációjával és töltelékszavaival - kezdettől fölényben van, mint aki biztos benne, hogy kimeséli magát a kiélezett helyzetből. S hogy működik a dolog, nyilvánvaló egy későbbi jelenetből, melyben mindenórásként bukkan föl egy sokadik mese közepén, végképp sakkban tartva a folytatásra kiéhezett párját. Ezen a ponton már ismerjük a meselánc magját, s a fő kérdést, mely senkit sem hagy nyugodni, nevezetesen, hogy "mit tett Umáma Átikával". Átikát a piacon akarja elárverezni az "alkuszok leghitványabbika", de az éles nyelvű leány nem hajlandó elmenni a (pénzben) sokat ígérő öregekkel, neki az ifjú Umáma kell, aki azonban eleinte nem mutat érdeklődést iránta (csak később, az ifjakat már sok szerepben sikeresen beavató Pogány Judit hathatós közreműködésével lesz "a szerelem megszállott rabja"). Az árverésjelenet kevésbé az Átikából maximumot kihozó Járó Zsuzsáé (nem a legjobb szerep), inkább a hordónyira kitömött alkuszt földszinten gurulva, lépcsőn tottyanva finom humorral játszó Dömötör Andrásé, illetve a kereskedők karáé, amely még egyszer összeáll egy férfi-ensemble-ban. Előbb még végigélvezzük az Átika iránt föllángolt Umáma és az őt borotválni kirendelt Borbély (az optimálisnál leheletnyivel hosszabb) kettősét. Czukor Balázs igen jó a lehengerlően szószátyár és akciódús Széles Lászlót sírós kétségbeeséssel siettető ifjú szerepében; szövegdoppingolásai, dühödt önpamacsoló kísérletei abszurdba hajlanak.

A végén büfélakoma mellett anekdotáznak egy haveri társaság tagjai a mindenre képes női csalárdságról, időnként a tettlegességig froclizva egymást. Honti György ugrató közönye, Fazekas István szolid realitásérzéke, Csuja Imre medvesége, Derzsi János élemedett fickóssága, Széles László lezser szemtelensége, Dömötör András flegmasága rögzített improvizációk laza együttesébe torkollik. Tartalma, ahogy az egész előadásé, a szórakoztató játékossággal tálalt életszeretet. A végén - az életút végén is - még mindig tart a mese. Szép és megható a mesélésbe beleöregedők utolsó kettőse. Nem tudjuk meg, mit tett Umáma Átikával. Majd holnap. Akkor is, ha már nem lesz holnap.

Koltai Tamás