ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Mindhalálig mese

Magyar Narancs – 2005. október 13.

Sokat köszönhetünk Sahriár király valahai kikapós feleségének: Sehrezádot, az Ezeregyéjszaka meséi t - és most Kárpáti Péter darabját is, amely az Első éjszaka avagy utolsó címet viseli. Ezt a művet Kárpáti kötetében olvastam először, nagy elragadtatással: elementárisan erősnek éreztem benne a mese, a mesélés démonikus hatalmát és erejét: az életért, a következő napért kell mesélni, legalábbis Sehrezád ezért teszi. És mert szerelmes Sahriár királyba, akit ő "idő királyának" nevez. Végig ott lóg a feje felett a handzsár: nagy a tét.

Kárpáti Péter szenvedélyesen oltja drámába a mesét; számos színdarabja igazi meseháló. Ez a rendezőtől bizonyos fogékonyságot köve-tel az epikus színháziság (vagy színházi epika) iránt, ennél pedig sokkal több van Novák Eszterben: a (másképp) szenvedélyes, érzéki világteremtés képessége. Jó páros tehát.

Novák Eszter remek lendülettel indítja Kárpáti darabját: úgy zuhanunk bele a mesékbe, mint a Király és Sehrezád a hatalmas, puha selymekkel bélelt ágyba. A színpad egésze varázsos színekben játszik: Khell Zsolt díszlete mégsem a Keletet imitálja - nekem egy hetvenes évek-beli, füstös kis presszó pultja jutott eszembe a színes háromszögekről, az is mese. A Keletet amúgy semmi nem imitálja itt. Zeke Edit térből-időből kirángatott, sokféle jelmeze sem. A mesét kelti életre minden.

A darab szerkezete keretes - ez magától értetődő: a Király és Sehrezád nyitja és zárja. Az első részben ráadásul lépcsőzetes is; egyik történet a másik alá épül, az alá pedig a harmadik, negyedik, ötödik; határozottan az volt az érzésem, lefelé baktatunk a csigalépcsőn. Varázsos alakok mesés színházi tálalásban: Fátima, a méhész, a ghúl (a palackba zárt szellem).

A darab második részében véget ér a lépcsősor - mintha egy platóra érnénk: tabló következik. Előbb Átikát árulják - a fiatal lány gyilkos tirádákkal hajtja el a vevőket, csak Umáma tetszik meg neki, akinek viszont akkor egy fügéért sem kell -; aztán épp a szerelmes Umáma Átika utáni epekedése a lineáris történetek közös fonala. Miután a Vénasszony összeközvetített egy találkát, előbb a Borbély, majd annak népes baráti társasága akadályozza meg az

egymás szájába

adott történetekkel, hogy létrejöjjön a randevú. Ez a rész dramaturgiailag sokkal kiszámíthatóbb, színházilag sokkal statikusabb - olvasva nem tűnt föl, csak most látva: az áradás lassú hömpölygéssé szelídül. Itt is akadnak parádés színészi szólók - Széles László a Borbély szerepében például a késleltetés és siettetés frenetikusan komikus kombinációját vezeti elő -, de háttérbe szorul a mesélés tétje, ami maga az élet. (És hát mégiscsak ez az aprócska körülmény borít erőteljes drámai fátylat az egészre: aki kifogy a szuszból, meghal.) Így is élvezetes, de anekdotasorozattá fogy, amit lehengerlő szenvedély fűtött korábban; most viszont csak az a cél, hogy Umáma ne jusson el arra a bizonyos találkára, ne találjanak egymásra Átikával. A darab és az előadás végén aztán visszajön Sehrezád (barna kiskosztümje telitalálat!) és a Király története; visszatér a tét is. Az intonáció persze más: szomorú, lírai; ismét lefelé indulunk a "lépcsőn", de rögvest meg is érkezünk a legaljára: lejárt az idő, az élet ideje. A tér hideg: az utolsó hajnal jött el a füstös kocsmában, ahol baklavát is árulnak egyébként.

Szóval játszva kettészakad, ami olvasva egységesnek látszik - ennek megfelelően az előadás első fele remek, a második kevésbé. A rendező nem bírta összesimítani a két részt, de a másodiknak is igyekezett megtalálni a saját hangvételét: komédiát rendezett belőle.

A színészek pedig tehetségesen működnek közre ebben is: Honti György, Fazekas István, Derzsi János, Csuja Imre és Dömötör András szemmel láthatóan kedvtelve bújik a különféle sapkákkal, szakállakkal, egyéb kellékekkel ellátott epizódfigurák bőrébe, jó komédiások,

ízléses és ritmusos kavarodást,

igazi tömegjeleneteket érzékeltetnek. Szóló is jut nekik, egy-egy történet. E komédiai második részének középpontjában Széles László Borbélyának és Czukor Balázs Umámájának a párjelenete áll - megérdemelnék, hogy szülessen köréjük egy egész darab, mert ez mégsem róluk szól.

Hanem Sehrezád mesefüzéréről. Kerekes Éva - aki egyre-másra sugárzó, telített alakításokkal jutalmazza az Örkény István Színház hálásnak látszó közönségét - Sehrezád megformálásában "zsinórmértéket" visz végig a produkción (bár a második részben kevesebbet van jelen; igaz, a mindenórás asszony a nyomában sündörgő, mesét követelő Királlyal erősen "szól"): reflektált, okos asszonyt játszik, aki tudja, hogy az életet csak tétre érdemes élni. Kaccanásai, kommentáló félmosolya, gyöngédsége érett, furfangos és szerelmes nőnek mutatja Sehrezádot: Debreczeny Csaba egyszerűbb lelkületű, szimplább észjárású Királyának nagy mázlija van, hogy kijutott neki egy életre. Debreczeny az önsajnálat, a férfinyafogás színeiből viszonozza a szenvedélyt.

Bíró Kriszta Fátimája, Pogány Judit Vénasszonya egyaránt erőteljes alakítás; a női életút kacskaringóin dörzsöltté lett, "életes" asszony mindkettő. Járó Zsuzsa Átikája egyetlen remek jelenetet kap arra, hogy "felnőjön" saját emlegetettségéhez: a kikapós, fölvágott nyelvű, talpraesett nőszemély hatásos életre keltése nem okoz neki gondot. Hanem Umámát nem kapja meg. Nem és nem. Ehhez ezeregy éjszaka meséje sem elég.

Csáki Judit