ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Ezeregy ok a színház mellett

Criticai lapok – 2005. december 6.

Nem tud hibázni Novák Eszter és Kárpáti Péter szövetsége. Rendező és drámaszerző újabb közös munkája ismét remek színházi estével ajándékozta meg az Örkény Színház publikumát. Az Ezeregyéjszaka fülledt, színes és élettől duzzadó budoárjából kikerült Első éjszaka, avagy utolsó című előadás szórakoztató, mégsem sekélyes. A Novák- Kárpáti páros újfent az emberi közösségbe helyezte bizalmát, de ezúttal a perzsaszőnyeg sormintájaként egymásba fonódó történetek erejéről, s férfi és nő örökké aktuális csatájáról mesél.

Az előadás a híres mesegyűjtemény szerkesztőelvét követi. Minden meséből újabb meseajtók és -ablakok csapódnak fel, akár egy téma posztmodern olvasata olvasatainak az olvasatai, csak élvezetesebb formában. A mesefolyam hömpölyög, mint valami szappanopera-sorozat, és megőrzi az eredeti kerettörténetet is.

A cselekmény szerint a Király (Debreczeny Csaba) kedvét tölti Sehrezáddal, de múltbeli csalódásai alapján, nehogy ez a nő is megcsalja, arra készül, hogy reggel megöli. Sehrezád (Kerekes Éva) azonban furfangosabb annál, mintsem hogy hagyja magát lefejezni: sajátosan női eszközét választja a megmenekülésnek. Mesélni kezd. Fátimáról (Bíró Kriszta), aki, hogy férje (Honti György) vízbe ne fojtsa, mesélni kezd a Halászról (Derzsi János), aki, hogy megmeneküljön a Ghúlától (Csuja Imre), megemlít egy történetet, hogyan bánt el Umáma (Czukor Balázs) Átikával (Járó Zsuzsa). A történetek felépítése az ősi mechanizmust követi, azaz a csúcspontnál a mese mindig félbeszakad. A mesélő nők általában aludni térnek a legizgalmasabb pillanatnál, mondván, majd holnap elbeszélik. Így húzza ki Fátima férje haláláig, aki már nem ismeri meg Umáma történetét. Mi nézők viszont igen, mert ugyanezzel a fortéllyal öregszik meg Sehrezád is a Király oldalán, míg meséli a kíváncsinak Umáma és Átika történetét. Ebbe a mesébe simulnak még a Hallgatag Borbély – Széles László feledhetetlen alakítása – és barátainak nőkkel való kálváriái is. Ennél a pontnál egyébként az előadás megfárad egy negyedóra, kissé túlcsordulnak a történetecskék, de hamarosan minden visszatér az eredeti kerékvágásba.

A mese és a mesélés az élet szerves részeként jelenik meg ebben a világban. A mese közösségformáló erő, hiszen a borbély és barátai történetekkel teszik teljessé a lakomát. Az életben maradás, de az életben tartás eszköze is: Sehrezád a vélhetően haldokló Királynak mindig másnapra tartogatja a befejezést, kíváncsiságánál fogva tartja vissza a haláltól. És a mese a mindennapok része is: Sehrezád a saját tapasztalatait szövögeti a történeteibe. Jön-megy a színen, itt leül a fal mellé, ott meglát egy érdekes kéket, s mind-mind belekerül a mesébe. Hallgatósága is van, mert a Király követi minden szavát, mozdulatát. Tulajdonképpen állandó színházasdit játszanak ketten.

A díszlet is megidézi a színházcsinálást: egészen olyan, mint a mesehalom. Gerince az a vidám mozaikokból rakott fal, amelynek egy-egy színes háromszöge varázsos fénnyel felfénylik olykor. A falból átjárok és ablakok nyílnak, még egy fülke is feltárul, többnyire vécéként. A díszlet ugyanis nem akar a dzsinnek világába repíteni, legtöbbször mai tér benyomását kelti. Ha marad is benne valami meseszerű, az nem sokkal több, mint amit akkor érez az ember, amikor a körútról egy török vendéglőbe tér be vacsorázni. Még akkor is igaz ez, ha az első felvonás díványok közt játszódik, handzsár lóg a plafonról, és a szereplők némelyike hímzett köntöst visel. A pálmafa ugyanis felfújható műanyag vacak, a rabszolgapiac kereskedője kínai dzsekibe járkál, kis piros tévé villódzik a komódon. Hangulatfestő keleti motívumok tűnnek fel mai környezetben, ahogy a török étteremben nemcsak szénsavas üdítőt lehet rendelni, hanem erős keleti teát is, egzotikus csészében.

A keleti vendéglő hasonlata egyébként az egész előadás kapcsán is felmerülhet. A nézők színes lámpafüzérek alatt, keleti ételeket ábrázoló képekkel szemben ülve várják az előadás kezdetét. A kiszolgálás maga az előadás. Valahogy ez a keretjáték megerősíti a színház közösségi jellegét, a közös játék örömét, amit az előadás folyamatosan érzékeltet. Szituációk alakulnak ki színpad és nézőtér közt. A borbély leszól a publikumnak, hogy valahol a sarok mellett van egy vödör, valaki adja fel neki. És pattan egy néző, és felnyújtja a vödröt. Máskor a nézőtéren megcsörren egy mobil, és a Király a Sehrezádnak szánt „Hallom és engedelmeskedem” kijelentést már az udvariatlan nézőnek címezi. Nincs negyedik fal, vérkomolyan vett illúzió. A színészek is többször reflektálnak saját alakításukra. Az első felvonás végén, amikor az Átika árverésén komolyan hoppon maradt vásárlók kedvetlenül jönnek le a színpadról, Csuja Imre lehúzza fejéről a parókát, és valami olyasmit mormol maga elé, hogy ő már negyvenöt éves, két nagy gyerek apja, minek bohóckodik még itt, majd a nézőtéren keresztül kisétál. A színészi átlényegülés leple lehullik, s a legnagyobb színházi titokról kiderül, milyen „egyszerű” is valójában. A színész beavatja nézőit a játékba, s végül Novák Eszter vezényletével megvalósul nem a „színház a színházban”, hanem a „színész a színházban” egyre ritkább bravúrja.

Demovszky László