ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
2020
<
SZEPTEMBER
>

A mese ereje

2006. december - Színház

„Mit tett Umáma Átikával?” – az alcímként is megfogalmazott kérdésre nincs felelet. Illetve van, hiszen a válasz a mese, a mesélés lényege. Az Ezeregyéjszaka nem pusztán egy varázslatosan idegen (bár számos elemében felettébb ismerős) világ sajátságos, szinte megszámlálhatatlan mozaikból összeálló története, hanem magáé a mesélésé is. Sehrezád nem ér meséjének végére, egyik történetből következik a másik, megnyugtató, végérvényes lezárás nincs (már csak azért sem lehet, mert akkor a mesélő feje a porba hullna). Kárpáti Péter Ezeregyéjszaka ihlette drámája átemeli a történet lezárhatatlanságának gesztusát; az egymásba folyó, egymásba gabalyodó mesék közül – melyek mind férfi és nő örök szerelmi harcáról szólnak – éppen a szerelem megszállott rabjának története nem kerekedik ki.

Az alaptörténetet Kárpáti is megidézi, Sehrezád mesélése a dráma keretéül szolgál. Majd újabb és újabb mesélők lépnek színre, akik újabb és újabb történetekbe kezdenek. A narráció technikája azonban élesen eltér a két felvonásban: az elsőben az egyik mese mindig a következő keretéül szolgál, s mint valami feneketlen zsákból, úgy kerülnek elénk az újabb történetek – a mesélés így gyakorta visszaszáll a korábbi mesélőre. A második felvonásban a mesélők Umáma történetén belül jelennek meg, s reflektálnak egymás mondandójára, míg végül egyikük hivatkozásképpen említi Umáma történetét is. A kör így bezárul, a mesék folyama kibogozhatatlanná válik. S noha ez a szüntelenül hömpölygő mesefolyam már-már az időtlenség érzetét kelti, az idő mégis telik: Sehrezádot és a királyt a második részben előbb gyermeket váró párként, majd megöregedve látjuk viszont. Az utolsó jelenetre megfordul a „nincs holnap" jelentése: immár nem a nőre, hanem a királyra vár a halál. Ami ezúttal elkerülhetetlen – Sehrezád túljárhatott mindenki eszén, legyőzhette a királyt, a barbár ítéletet, de nem győzheti le a halált.

Kárpáti Péter (aki felhasználhatta Prileszky Csilla néhány éve megjelent teljes Ezeregyéjszaka-fordítását is) úgy idézi meg ezt a világot, hogy a történetek sokszínű megjelenítése, férfiak és nők „szerelmi világháborújának" megfestése mellett közel hozza a mesemondás aktusát is. Érzékelteti annak teremtő erejét, de iróniával kezeli sémáit, bevált fordulatait. A kevéssé türelmes befogadók belebeszélnek a történetekbe, ledarálják a sémákat (hiszen majd minden női szereplő „szép, mint a telihold", minden alávetett „engedelmeskedik", s az egyes fordulatok gyakran kiszámíthatóak), az önérzetes mesélők pedig nemegyszer sértetten kérdeznek vissza („Ismerted?", „Ott voltál?"). De magukat a dialógusokat is finom irónia járja át, amely viszont a megjelenített világ különös sajátosságait – leggyakrabban a rémségek természetesként elfogadott létezését – célozza még. Ez az irónia külső nézőpontot tükröz, a komikus hatás az első felvonásban részint abból eredeztethető, hogy maguk a szereplők nem érzékelik mondataik abszurditását; számukra természetesnek tűnik ölés és ölelés kettőssége éppúgy, mint az alávetettek feltétlen engedelmessége. A második felvonás szereplői elrajzoltabb figurák, mondandójuk sem reflektálatlan, ám a reflexió gyakran éppen ellentétes irányú azzal, mint amit a befogadó észlel. A legjobb példa erre a munka helyett szüntelenül beszélő borbély, aki hosszú történetet mond el arról, miért nevezik őt hallgatag sejknek – a történet magában akár az áldozatvállalás szép és európai szemmel felfoghatatlan példája is lehetne, ha a figura viselkedése nem képezne ezzel éles, komikus hatású kontrasztot. A nézőpontok váltakozása folyamatosan vegyíti az emelkedettséget és az iróniát, a megidézett világ hol egzotikusnak, hol minden ízében ismerősnek tűnik, a poézis a földhözragadtsággal, a vers a prózával, a játék a komolysággal úgy felesel, mint a megidézett történetekben az élet a halállal, a férfi a nővel, a szellemek világa az emberekével, a hiedelem a racionalitással.

Ez a nagyon következetesen végigvitt kettősség nagyban segíti, hogy maga a szerkezet egységesnek látszódjék, de azért nem feledteti, hogy a két rész hatásmechanizmusa és narrációs technikája eltér egymástól. Ami aligha könnyíti meg a mindenkori rendező dolgát. Az Örkény színházi ősbemutatót (mely a tatabányai Jászai Mari Színház együttműködésével jött létre) az író régi munkatársa, Novák Eszter vitte színre, akinek színpadi gondolkodása, látásmódja vélhetően nem csak a számos közös munka okán hasonlít a szerzőéhez. Az előadás pontosan tükrözi az írói ábrázolás kettősségét; a külsőségeiben megteremtett Ezeregyéjszaka-képet kortársi attitűd hatja át. Khell Zsolt díszlete zsinórfüggönyével, szőnyegeivel megidézi a mesevilág kliséit, ám a színpad mellett jobbra már arab ételek gyorséttermi fotói láthatók. A halász történetében a valós pálmát felfújható strandcikk helyettesíti, majd a színre vendéglői székek, asztalok kerülnek. Zeke Edit csillogó ruhái is fokozatosan adják át helyüket kortárs európai viseleteknek. Mindez nem az egzotikum „földre rántása", nem egy idegen világ ironizálása, de nem is a kortárs európai nézőpont megfricskázása; Novák egyszerűen megteremti a kétféle nézőpont közötti távlatot, ahogyan a szöveg is. A történetek bárhol játszódhatnak, mesék és mesélők bárhol születhetnek, csak a külsőségek, a klisék változnak. (Ez utóbbiak persze lehetnek nagyon fontosak, de egy alapvetően más kultúra által képviselt külső nézőpont sosem képes belülről látni, komolyan feldolgozni őket – így jobb esetben az értetlen rácsodálkozás tárgyaivá, rosszabb esetben kommersz árucikké válnak.) Ugyanakkor a játék egymással ironikusan feleselő elemei stilárisan is meghatározzák az előadást, játékosabbá, oldottabbá téve a narrációt. Novák nem próbálja felpörgetni a mesélés ritmusát, vállalja a szöveg által meghatározott lassabb tempót, inkább csak apró, többnyire finoman ironikus játékötleteket talál ki, felnagyítja a befogadói reagálások szerepét, s a történeteken belüli dialógusokkal egyenrangúvá teszi a mesélők és a befogadók közti – verbális és nonverbális – dialógusokat. A színpadi befogadók reakciója pedig vélhetően nemegyszer fedheti a valós befogadói reakciókat is (a színházi néző alighanem többször is szívesen gyorsítaná az elbeszélések menetét, kívánná, hogy essünk már túl a „teliholdas" leírásokon, ne mondja el a mesélő azt, ami úgyis nyilvánvaló), így ezek a válaszok finom iróniával utalnak a tényleges befogadói elvárásokra is.

A nézői figyelem ébren tartása persze jórészt a színészek feladata. Mint Novák Eszter előadásaiban általában, ezúttal is több figyelemre méltóan erőteljes, színészi személyiséget és személyességet tükröző alakítás látható. Kerekes Éva (Sehrezád) és Debreczeny Csaba (A király) egy párkapcsolat stációit játsszák végig, érzékeny humorral, majd mind több rezignációval, csendes szomorúsággal. Debreczeny játéka érzékelteti a hatalom fokozatos megszűnését, s apró jeleit mutatja annak, ahogy a hatalmas uralkodóból esendő ember lesz, míg Kerekes egészen finom színészi eszközökkel ábrázolja azt a folyamatot, ahogy az asszonyi ravaszsággal fűszerezett dévaj mesélő kedv már nem az életért folytatott harc, hanem a kapcsolat fenntartásának eszköze lesz, s ahogy minden szempontból alávetett nőből e kapcsolat domináns szereplőjévé válik. Bíró Kriszta Fátimája Sehrezád hétköznapibb, nyersebb tükörképe. De amolyan fordított tükörkép Járó Zsuzsa Átikája is: ő eleve domináns fél minden kapcsolatában. Minden helyzetet ő irányít, minden hátrányból előnyt farag, mintegy igazolván mindazt a potenciális veszedelmet, melyet eleinte Umáma, majd a borbély és társai a női nemnek tulajdonítanak. Hasonlóan erőteljes személyiség a Pogány Judit játszotta Vénasszony is, aki a szolgálatkészség, az áldozatvállalás álarcában viszi sikerre – többnyire pénzszerzésre irányuló – terveit.

Hozzájuk képest nemcsak a király, de a többi férfi is erőtlen vesztesnek érződik. Szájalnak, locsognak, erejüket fitogtatják, de a konfliktushelyzetekben többnyire alulmaradnak. A borbély barátai mintha csak a férfiúi tehetetlenség panoptikumát elevenítenék meg. Csuja Imre, Derzsi János, Dömötör András, Fazekas István, Honti György szomorúan komikus sorsváltozatai valójában a vereség különböző alakváltozatai. Már amennyit megismerünk belőlük, hiszen például a Csuja Imre által alakított, kellően bumfordi, agresszív szemetest a többiek alig hagyják történetét elmesélni – meglehet, még ő jár a legjobban. Ugyancsak ők alkotják az Átikára licitáló, hoppon maradó kereskedők tablóját is. Néhányuknak jut még más szerep is, többnyire szintén veszteseké, igaz, nem mindig férfiaké: Csuja például egy félelmetesnek tűnő nőstény ghúlt is eljátszik – ám ő is a palackban végzi. A borbély talán többet tud és többre képes náluk – igaz, róla sosem tudni, szavai a valóság mely töredékét fedik le. Széles László nagy lendülettel és komédiázó kedvvel játssza a szerepet, hangsúlyváltásai pontosan kidolgozottak, az elrajzolt vonásokat még a hitelesség keretein belül tudja tartani, s így a figura egyszerre tűnik abszurdnak és valóságosnak. Hasonló mondható el Czukor Balázsról, aki ugyan élesen elrajzolt eszközökkel jeleníti meg Umáma szerelmi szenvedélyét, markánsan karikírozva a szerelmi megszállottság sztereotípiáit, ám a szenvedély őszinteségét, hevületét mégis el tudja hitetni. Kettősük még úgy is igen erőteljes, hogy érzékelhetően hosszabb az optimálisnál, mint ahogy a második rész egészén érződik némi – szövegbe belefeledkező – rendezői engedékenység, mely helyenként valamelyest lassítja a játék ritmusát, és tompítja összeszedettségét. A fontos dramaturgiai pontokon azután összeáll az előadás, szép az elmúlással feleselő zárlat, meggyőzően ér össze ábrázolt világ és kortársi befogadói attitűd. A játék ereje, a mesélés gyönyörűsége átragad a nézőre – ez talán a legtöbb, amit mesélő elérhet.

Urbán Balázs