ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
2020
<
SZEPTEMBER
>

Virtuális Homérosz

Magyar Narancs – 2005. április 21.

Utazási potpourrit kínál az Örkény Színház Odüsszeusz Tours című produkciója. Vagy mátrixpotpourrit. Esetleg egyiket sem, vagy mindkettőt egyszerre. Meg még mást is. Trendi patchworköt. Tudósítást az emberiség egzisztenciális beborulásáról, Hamvas Bélával. Homérosz: Márai Sándor. Térey Jánost, a világ végállapotának író-specialistáját konzultánsként tünteti föl a színlap. Van(nak), aki(ke)t nem tüntet föl , de jelen van(nak). És hát ott a rengeteg keretlen-névtelen társszerző, a fiktív, mégis valóságos alakok tömege: a világháló kalózai, vándorai, Odüsszeuszai. Akiknek szerintem nincsen Pénelopéjuk. Rosszabb esetben Kirkéjük sincsen. Szirének, azok vannak, doszt.

A Kovalik Balázs rendezte előadást nagyon komolyan kell/lehet venni – de aki nem teszi, az is remekül szórakozhat. A lightos nézet szerint szemkápráztató a kavalkád; Antal Csaba plexilapokkal határolt, fifikás kuckókból álló terei még forognak is, kalandos látványt kínálva ezzel. Van vetítés – hol nincsen, kérdem én -, görögös hangulat, ahogy azt Móricka elképzeli. Benedek Mari jelmezei elegánsak; megannyi bombázó jön-megy a színpadon: Kerekes Viktória, Béres Ilona, Gál Gabi, Békés Itala, Mácsai Pál.

Sokat szól az Abba együttes egyik slágere – merő irónia, már ha nem a könnyed verziót követjük. Röpködnek az életbölcsességek – jóformán minden mondat egy-egy sűrítmény, olyik a táncdalszövegek fajsúlyában, olyik Máraiéban. De a világháló végtelenül széles lapályán mindkétfajta az aforisztikusságával, tehát bölcsességével tüntet. „ Mindannyian hajléktalanok vagyunk. Hajléktalan távmunkások” – mondja meg a tutit Odüsszeusz. Rólam beszél, nyilván.

Merthogy lógunk a hálón, gyerekeinket virtuálisan küldjük ágyba, esetleg maguk a gyerekek is virtuálisak, a pénz szürreális, a testet úgy lehet racionalizálni, ha beírjuk a keresőbe, a kapcsolatok a chatroomban születnek, a Szirén sehonnan sehova szörföl. Kirké és Odüsszeusz nagyjelenete irodalmi alapról dobbant, de a párkapcsolatok válságának egyik örök okát, az egymás mellett elbeszélést tálalja viccesen meg komolyan. Mácsai-Kirké és Gálffi-Odüsszeusz ölti egyik szavát a másikba, villódznak a fények, és különben is: pillanatnyi állomás az egész, feltételes megálló, mert rögvest fordul a színpad, s Pénelopé hever jókora hitvesi ágyán az ő Odüsszeusza nélkül, és aludni vágyik; a hálós kor másik nagy problémája ez, az insomnia – a világháló gyógyítja vagy csinálja, ki tudja. Mácsai egyébként úgy lubickol a transzvesztitában, hogy csupa frusztráció a figura.

A szereplők szép homéroszi nevet viselnek, de ebből tilos messzemenő következtetéseket levonni, Kirké például senkit nem varázsol disznóvá. Kovalik rendezésének a mozgás a legfőbb anyaga; mármint az, hogy mozog minden, annyira, hogy a színészek is mintha a föld felett járnának vagy tíz centivel, suhannak, fordulnak, gurulnak, dőlnak. Most Athéné tenyerel rá a plexire – „létrehozod a káoszt a rendszerben”, mondja a netspecialista; Kerekes Viktória talányosra veszi a figurát. aztán Hermész rukkol elő valami bölcsességgel, vagy Kentaur, vagy Küklopsz – Dömötör András, Ölveti Mátyás és Futó Balázs szépen és fegyelmezetten játssza a hálót.

Azt a hálót, az igazit, a szövetszerűt, melynek megképződése végső soron elengedhetetlen, bármily operai vagy internetes dramaturgiával operál Kovalik. Hiszen ez a látszólag ritmustalan hömpölygés, a virtuális világban való barangolásnak ez a mozaikos, nehezen követhető Odüsszeiája mégis létrehozza és megmutatja a maga fix pontjait, amelyek közül – akár a Google találatlistájából – ki-ki maga válogathat. Biztos, hogy lesz, aki Odüsszeusz és Pénelopé laza, láncszerű kapcsolatát választja – „száztizenhét-száztizennyolc”, mennyi pillantás tette magáévá Pénelopét a húsz év alatt, míg a maga módján várta és szerette Odüsszeuszt, aki szintén a maga módján, ugye… Gálffi László pilóta-Odüsszeusza kezébe szinte belenőtt a gurulós bőrönd fogantyúja; rezignált kíváncsiság hajtja. Színes-szép alakításában szenvedélybeteg ő, a menés, a nyughatatlanság betege; mozdulni sem kell ehhez a hálón. Béres Ilona az ő ágyának a királynője, egy egész világot kormányoz onnan; Béres megint fantasztikus, vele szemben veszít a virtuális valóság, ebbe bele kellett volna jobban gondolni.

És lesz, aki Dalabor és Naura történetét viszi haza magával a bolyongásból – Hamvas Bélától a mélység és Kunderával szólva a lét elviselhetetlen könnyűsége ver tanyát a színpadon egy röpke pillanatra. De fogódzó lehet a Szirén „áriája” a webkameráról – Gál Gabi sokszor fakad dalra, fura versenyt fut az Abbával…

Az utolsó jelenet – Odüsszeusz és Pénelopé egymás agyára menő dialógusa, a tapintat csimborasszója – eltéveszthetetlenül az utolsó, de előtte lehetett volna még bármi, amiként el is maradhatott volna ez-az: mondom, nincs meder, ezt érzem a neten is mindig, és ez a legnyomasztóbb benne. Szerintem az alkotók éppen ezt akarták fölidézni bennem.

Csáki Judit