ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Évszázadnál hosszabb utazás

Színház – 2005. május

Nem kisebb dologgal kísérletezik Lukáts Andor az Örkény Színházban, mint a képzeleti síkot „kidomborító” monodráma felélesztésével egy szájbarágósan lineáris vonalvezetésű képi kultúrával rendelkező világban. Baricco Novecentója különös helyet foglal el a monodráma műfajon belül is, hiszen az elbeszélés határán ingadozó igazi könyvdráma, akárcsak a Faust, Az ember tragédiája és a Bánk Bán. Papíríze mindig megmarad. A könyvdrámák egyetlen sikeresnek tekinthető megformálási területe a film, ahol az alapszövet tudatosan szabdalható, ugyanis a forgatókönyvíró kezét nem köti a hagyomány.

A Novecentót Tornatore vitte filmre 1998-ban Az óceánjáró zongorista legendája címmel. Igen sok átalakítást végzett az eredeti alkotáson: a monológot feldarabolta, keretbe illesztette, a jelen idejű cselekményt és a felidézett emlékképeket párhuzamosan futatta, hozzáírt egy szerelmi szálat és egy lemezkészítési epizódot – ezáltal a történetet líraibb köntösbe bújtatta, ugyanakkor a kimondhatatlan mélyrétegekben játszódó folyamatokat leegyszerűsítette A film szinte tökéletes lett, egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, ám nem a Novecento.

Baricco darabjának főszereplője ugyanis nem Novecento, az autodidakta muzsikus, hanem a róla szóló legenda, méghozzá Tim Tooney trombitás tolmácsolásában. Vagy inkább teremtésében. A trombitás története olyan, mint egy üres szék, amin valaha ült valaki, de már csak a kárpit egyetlen redője őrzi a nyomát. A könyvekből kimaradt alternatív történelem és az élő mítosz kettős játéka alkotja időtlenségét és balladai homályát.

Hiánydráma, ahol az őstehetségű zongorista árnyékában élő trombitás még önnön monodrámájában is csak a másik lehet. Mintha Peter Shaffer Amadeusa kelne új életre, de itt Salieri beletörődne középszerűségébe, és nemcsak Amadeus zenéjéért, hanem történetéért is rajongana. A Novecentóban a hiány manifesztálódik, a trombitás nemcsak felidéz, hanem az emlékeiben élő szó-, illat-, és zenefoszlányokat egymás mellé fűzve új valóságot teremt az örökös hiányérzetből. A hiány megjelenítésére azonban a színház alkalmasabb a filmnél. Novecento alakja a trombitás emlékein keresztül elevenedik meg, nem manifesztálódik – ahogy a filmben -, csak sejtetve van.

Csuja Imre, aki egyszer már Tornatore trombitásának magyar hangjaként megformálta a szerepet, kiválóan idézi meg a Novecento-hiányt, a vég nélküli utazást – amely egyszer mégis véget ér – és az elsivárosodott szárazföldi hétköznapokat. „Ha kiesel a ritmusból, a halált hívod” – mondja Solibo, a martinique-i mesélő Chamoiseau-nál. Ha kiszállsz a hajóból, a hullámok ritmusából, végérvényesen a halált választod, talán erre jön rá Novecento is, amikor visszafordul a harmadik lépcsőfokról, és még a vég pillanatában is fent marad a hajón.

A trombitás ezzel szemben leszáll a ringó deszkáról, és vállalja ennek következményeit: a talaj éppen a szárazföldön csúszik ki lába alól, és a zeneiség is itt tűnik el az életéből. Mégiscsak „másik” marad. Lukáts Andor feltehetőleg ezért formálta a trombitást kissé didaktikusan hajléktalanná, mintha Ti Tooney csak azért született volna, hogy Novecento legendájának tanúja legyen.

Csuja hitelesen adja vissza Baricco hol költői, hol igen nyers stílusát, időtlen világba varázsol bennünket, majd visszaránt egy pillanat alatt. Csuja ősi – még az írásbeliség előtt létező mesemondóként korszakokat ível át az időben, mítoszokat teremt és rombol.

A darab verbalitása erősen zenei hatású, ám zeneisége mégis elveszett. A láthatatlan zenekar hallhatatlanná vált. Nem a Virginian luxushajó dzsesszzenekara játszik A hangszórókból szól ugyan egy-egy epizódnál valamiféle muzsika, de Vedres Csaba zenéje sem elementáris tudathasadást, sem katarzist nem okoz – ahogy ezt Novecento „nem normális hangjaitól” elvárnánk. Nem a megtestesült vágy. Nem a világ kikémlelése. Nem folyamatos utazás.

Khell Csörsz díszlete is a talajvesztettségre helyezi a hangsúlyt: a felrobbanó reflektorok, az elhagyatott kerti székek és asztalok, az ósdi ruhákkal megpakolt állvány, a vaspózna, a homályos tükör egyszerre keltik egy csőváros és egy széteső félben lévő hajó képzeletét – kint és bent, a jelenben és az emlékek világában. Csuja a koszos tükröt szimbolikusan hajóablakszerű kivágásban törli le, utalva ezzel a film utolsó képkockájára, amely hasonló kompozícióban sötétül el. A megtisztított tükörkör segíti az emlékek a szabad áramlását, ugyanakkor szigorú mederbe tereli az emlékeket, és kizárólag a Novecentóval kapcsolatosaknak enged teret.

A díszlet két ízben válik az események fontos kifejezőeszközévé: A viharjelenetben a színpad „dülöngélő” forgása a tomboló orkánt, a szédülést és a trombitásra hirtelen rászakadó szabadságot idézi, a fekete szappanként csúszkáló zongora pedig egyfajta „tánc az Óceánnal” érzetét kelti. Szép kép a két világhíresség, Jerry Roll Morton és Novecento között játszódó zongorapárbaj felidézésekor Csuja zongorájának felemelkedése, Novecento elsöprő diadalára emlékezve.

Az előadás problematikussága abban rejlik, hogy egyetlen színésznek nehéz lekötni a közönség figyelmét két órán keresztül, ráadásul egy cselekvés nélküli monológgal, amely az eseményeket pusztán elbeszéli. Lukáts Andor ezért az egész színpadot játékba hozza. A legapróbb kellékek is szerephez jutnak. A tárgyak folyamatos használata – székek felállítása, a ruhák rendezgetése, az átható szagával a teljes nézőteret betöltő hagymaevés – ellenben nem atmoszférát teremt, hanem kényszeressé válik, eltereli a szövegről a figyelmet, és kizökkent. A tárgyak életre keltése csak egy kisebb kamaraszínházban működne, ahol akár interakció is kialakulhatna a közönséggel, a négyszáz férőhelyes Örkény Színházban azonban zavaró és idegen elemként hat a bensőséges mozdulatsor.

Csuja Imre trombitása partra vetett hal, aki lassú agóniával tengeti napjait, és Novecento történetével késlelteti saját elmúlását. Az utazás megszakadt, de újra és újra végigpörgeti agyán, hogy a ritmusból ne essen ki teljesen. Memento mori, az utazás örök.

Selmeczi Bea