ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

MAKRANC

Criticai lapok

Tanítsátok magatokhoz az asszonyokat mert
ők a ti igazságtok és ők a ti címeretek.
(Radnóti Miklós)

A kortárs színház- és irodalomtörténet Shakespeare-nek számos titokzatos vonását tartja számon. Ezek egyike – bár korántsem színházi-antropológiai vonatkozású -, hogy végrendeletében feleségére hagyta második legjobb ágyát (1.miért a másodikat?; 2.miért a feleségére?;kire az elsőt?). Rögtön ennek a kérdésnek a megválaszolása után sorjáznak az ún. nagy drámákban ( Hamlet, A vihar, Téli rege stb.) föllelhető talányok, de a harmadik helyen minden bizonnyal a jelen darabban lévő domináns női szerep értelmezése következik.

A skála széles: Baptista Katalin volt már vérbő olasz donna, a feudalista szokásjog szellemében nevelkedett alárendelt tényező, egzaltált kamaszlány, kiéhezett úrilány kevéssel a vénkisasszonyság előtt, gyilkos humorú frigida, feminista kékharisnya, hisztérikus, szókimondó szépség, illetve ezek permutációja. A szöveg valóban mindegyik értelmezését lehetővé teszi. Csakhogy a koncepció nem csupán Katalinon múlik, hanem Petruchión is, pontosabban Petruchio hozzá való viszonyán. A felfogások vízválasztója Katalin darabvégi monológja. Ez pedig Keszég László rendezésében az egyenrangúság és a kölcsönös egymásra találás jegyében zajlik. Katalin ekkor már ugyanolyan fölényes szellemiséggel játszik a hallgatósággal, ahogyan Petruchio törte be őt, szavait tökéletes értetlenség fogadja, egyedül a férje tekint rá nem titkolt büszkeséggel. Für Anikó tolmácsolásában ez a monológ mindenről szól, és mindennek az ellenkezőjéről is, Katalin a petruchiói dialektikából kollokvál jelesre a mester előtt, aki nem sajnálta az időt és a fáradtságot a korrepetáláshoz. Hiszen Petruchio, ugyanúgy nem evett, ugyanazon az anti ágyon aludt, mint felesége. Teljesen mindegy mit kajánkodik a személyzet a nászon, és mit tesz Petruchio, hiszen amikor azt hiszi, hogy nem látjuk, oltári szentségnek kijáró áhítattal csókolja meg Katalin bokáját, aztán betakarja.

Ez a különös, sokszor rejtett ellenpontozás jellemzi Keszég László egész rendezését. A kocsmázós-vadászos keretjátéknak csak a felét tartja meg, a kocsmázósat, amitől aztán az egész történet Ravasz-Petruchio álmaként jelenik meg. Nem is kocsmázós, hanem eszpresszózós. A keretjáték díszlete ugyanis egy 70-es évekből itt maradt vendéglátó-ipari egység frontja. Ravasz és a barátja viszont már kortárs alkoholisták, az elmaradhatatlan hajléktalanszatyorral és a suhogós melegítővel legitimálva. Az aktualizálás azonban csak Szűcs Edit jelmezeire korlátozódik, a későbbiekben csupán Katalin ruháján érezni némi Terranovás befolyást. A már említett resti típusúm presszó előtt ébreszti föl Ravaszt a barátja, nagyjából a „Csókolj meg, Katám!” magasságában. Embert még ennyi fájdalommal nem hülyéztek le.

Keszég László és Guelmino Sándor dramaturgiai kicsapongásai ennyivel persze nem értek véget. A fordítások közül nem érik be az amúgy legfrissebbel és önmagában véve is kivételesen élvezetessel, Nádasdy Ádám fordításával, még ezen is tudnak jócskán vadítani. Pedig Nádasdy Ádámnak köszönhető az új cím is, ami sokkal eredetibb minden értelemben ( The Taming of the Shrew ) a már ismertnél ( A makrancos hölgy ), és a kevésbé ismerteknél ( Ördögűző Fábián, A megszelídített makacs ). Visszanyúlnak a szerepkettőzés (illetve hármazás) hagyományához, amelynek Shakespeare korában pusztán praktikus okai voltak, esetünkben viszont nem csak a helyzetkomikum kiaknázására szolgál, de fergeteges játéklehetőségeket nyújt. Végvári Tamás nyolcvanéves öregasszonya, akit ráadásul Marikának szólítanak, Rejtő Jenő Babette anyójának bizarrsági paramétereivel vetekszik. Bíró Kriszta német (bevándorló) kamasz fiúként, nevezett Walterként, aki senki elől nem titkolja el vezetéknevét, sajnos verbalizálhatatlan élmény, és akkor még nem is énekelt. Debreczeny Csaba kaméleonkodását nézve érthetővé válik, miért volt szükség a korabeli közönség folyamatos itallal való kiszolgálására. Pedig a shakespeare-i színház állítólag egyáltalán nem célozta az efféle látványosságokat, állítólag sokkal inkább verbális volt, ami állítólag a korabeli színházlátogatók intelligenciájával magyarázható.

Alapvetően átértékelték az alkotók Biancát is ( Járó Zsuzsa ), akiből fehér egyedül a mája maradt. A hagyománnyal ellentétben – mely szerint ez a szerep nem más, mint alig burkolt felszólítás új, más színházzal történő szerződéskötésre -, egyáltalán nem a megszokott ellenpontja nővérének, sőt, ha lehet, még egy kicsit rosszabb is, ami elvtelen, majdnem minden „io”-ra végződő nevű személy iránti érdeklődését illeti. Pedig azok nagyon sokan vannak. Követhetetlen számukat tekintve (ráadásul még át is öltöznek, néha egymásnak) előbb-utóbb fölmerül az emberben a kérdés: lehet, hogy nem csupán a helyi sajátosságok érzékeltetése, illetve a latin szellem jelzése volt a cél ezekkel a nevekkel, csupán a néző összezavarása.

Az előadásban szereplő talán legerőteljesebb ellenpont M árkos Albert zenéje, amely egyetlen csellóra korlátozódik, és magára a csellistára, akit Valcz Gábor a nézőtér két oldalán fölfutó lépcsősor egyike mellett helyezett el a falon.

Az ő árnyékában történik az oroszlánszelídítés az ugyancsak meglehetősen hisztérikus és makacs Petruchio otthonában. Az oroszlánnak esélye sincsen Gálffi László val szemben. Már csak azért sem, mert az oroszlán az ő keze között alakul kismacskából nagyvaddá. Für Anikó sok arcból gyúrt Katalinja akkor válik méltó, fajsúlyos partnerévé, amikor a kurzus végére immár rendelkezik az érett asszonyok összes fegyverével. Itt válik alakítása különlegesen izgalmassá, mivel Gálffi László Petruchióját nézve az ember úgy érzi, ennek a darabnak nem az a főszereplője, akiről elnevezték. Kettejük egymásból építkező, tökéletesen összehangolt, egymásra végtelenül érzékeny játéka ritka élmény; megdöbbentő dolgot tesz nyilvánvalóvá: nem biztos, hogy Katalin a szelídítésre váró hárpia.

Bíró Zsófia