ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Lecke haladóknak

Élet és irodalom 47. Évfolyam 45. Szám

Rettenetes, amikor valami mélyet akarnak fölfedezni Ionescóban. Láttam agyondicsért, „mély” előadást a Különórából (A lecke címen is szokták játszani), alig bírtam végignézni. A rendező annyi szürreális okoskodással és álfilozófiával terhelte meg, hogy szegény színészek izzadva nyögtek alatta. Minden mélység relatív, amint azt Arany bökverséből is tudjuk: „A kalapom cilinder / Nem holmi csekélység - / Ha felteszem, magasság, / Ha leteszem, mélység.” Karinthy morfondíroz ennek kapcsán ekét fogalom viszonylagosságáról Mély és magas című szellemes cikkében. „Ismerek egy bölcselkedőt – írja -, akit kritikusai „mélynek” tartanak: szó szerint vette, és olyan pofát vág állandóan, mintha búvárharang lógna a nyakán.” Aki ilyennek látja Ionescót, és föltételezi, hogy az emberi léthelyzet mélyvízébe ereszkedhet vele, az hamarabb éri el a medence alját, mintsem levegő után kellene kapkodnia.

Nem véletlenül emlegetem Karinthyt, az ő gyakran és közhelyszerűen, ám jogosan idézett énektanára, aki afölötti meggyőződésében, hogy „a gyomor és a bárzsing egy rezonáns hangűrt képez”, előbb lenyúl tanítványa torkán, megragadja a nyelvgyökét, majd egészen belemegy a szájába, leereszkedik a légcsövén, végül a delikvens oldalát kifúrja a kíváncsiság, így kijön a gyomrából a lyukon; nos, eme énektanár abszurditásban semmivel sem marad el a Különóra tanára mögött. A mára ünnepelt modern klasszikusban sincs több, mint e szűk három oldalon. Húsz évvel Ionesco előtt Karinthy nyugodtan megírhatta volna az első egyfelvonásos abszurdot, kár, hogy nem jutott eszébe. Ez nem von le az élelmes román-francia színházi polgárpukkasztó értékéből, akit némileg megrágott az idő. A Különóra máig a korlátlan akarnokság nonszenszéig fajuló, bájosan semmitmondó, mindamellett virtuóz darabja.

Ascher Tamás nem először foglalatoskodik vele. A Madách Kamarában Gálffi László adja a Tanárt, Járó Zsuzsa a Tanítványt. Gálffi kezdetben nebántsvirágként működik, a leány érintésétől is óvja steril személyét, elvont mivoltában kerüli az olyan reáliákat, mint amilyen egy emberi lény. Az absztrakció elhatalmasodásával fokozatosan önmagát használja hangszerként, amelyen gátlástalanul játszik, fogalmi és nyelvi halandzsájától gerjed be, kivillantja mosolyát a „fog” gyökerű szavaknál, gyufa, kréta, kés nélkül zsonglőrködik gyufával, krétával, késsel, végül a tökéletesen értelmét vesztett verbalizáció szexuális csúcspontján halálra erőszakolja a maga alá gyűrt áldozati tárgyat. Aki ténylegesen csak tárgy, sőt további bosszantó tárgyai vannak, úgymint táska, üdítő, könyvek és egy fog, ami fáj. Járó Zsuzsa úgy is játssza, mint akinek az a szerepe, hogy az elvontság első lépcsőjére se tudjon rálépni. Pogány Judit az őszintén aggódó, mégis bűnsegédi bűnrészes házvezetőnő, aki hiába figyelmeztet a túlzott absztrakcióban rejlő veszélyre.

A Kopasz énekesnő, ez a nyelvkönyvi és magatartási kliséket pamfletírozó avantgárd bulvár még annyi tanulsággal sem jár, mint ikerdarabja. A legtöbb előadásban igen unalmas. Aschernál nem az. A dolog nyitja, hogy úgy játsszák, mintha a szerepek mögött valói emberek, a dialógok mögött valódi szituációk volnának. Így némi feszültség teremtődik szöveg és helyzet között. Máté Gábor és Kerekes Éva úgy beszélgetnek a tanuljunk könnyen, gyorsan típusú példamondatok modorában, mint akik értik, hogy miről van szó. Kerekes remekül használja a gesztikus sűrítést és karikatúrát, Máté a bulvárszínjátszás poentírozó technikáját. Dömötör András és Járó Zsuzsa a Martin házaspár bornírt párbeszédébe, amelyből fokról fokra kiderül, hogy a két, egymásnak idegen ember voltképp házaspár, akik együtt laknak, sőt együtt is hálnak, becsempészik a játék mozzanatát. Mint akik ezzel piszkálják föl kihunyó kapcsolatukat, hol megörülnek, hol lehangolódnak a váratlan fölismeréstől. Ha ez realizmus, annál hízelgőbb Ionescóra nézve. Gálffi László a társaságba csöppent kellemetlen anekdotázót parodizálja a Tűzoltóparancsnok szerepében. Kiss Mari művész-dilettánst csempész a szobalányba.

Csak a daraboknak nincs tanulságuk, az előadásnak van. A formafegyelem. A Különórában az opálos fehér fényben úszó, perspektivikus szoba, amely egyszerre áraszt hűvös eleganciát és hétköznapi józanságot, átmenetileg – a nonszensz eluralkodásakor – rózsaszín derengésbe megy át, hogy a végén újra visszaálljon a geometrikus kiegyensúlyozottság. A Kopasz énekesnő szobája az ötvenes évek szállodai stílusát idézi. A falon levő óra a valóságos időt mutatja, nem annak „ellenkezőjét”, ahogy a banális abszurd tradíció előírja. Nem is forog őrülten oda-vissza. Ignjatovic Krisztina színpadképei és Benedek mari ruhái alávetik magukat egy gondolatilag ellenőrzött stiláris normának, amely megköveteli a rendet, az ízlést és a szakmai színvonalat. Lehet, hogy a produkció némelyeknek ettől kissé muzeálisnak hat, amennyiben egy általánosan kiveszett minőséget képvisel. Nekem éppúgy hiperavantgárd, mint – teszem azt – Zsótér újabb munkái. És nemcsak a Madách Kamarában, ahol a trehányul szétzüllött kommersz korábbi évei után a még el nem rontott nézőnek nagy szüksége van erre az „érdek nélkül tetsző” színházi kvintesszenciára, hanem úgy általában.

Hogy ellenpéldával éljek, játszanak ma Budapesten Caragialét, aki Ionesco honfitársa, szellemi és stiláris elődje, bár szerintem jobb író nála – ha nem volna Karinthy, azt mondanám, mélyebb -, mindenesetre kevésbé link, nem fölényeskedi el az írói felelősség kérdését. (Amikor évekkel ezelőtt a szakmai folyóirat föltelefonálta A kopasz énekesnő agg szerzőjét születésnapján, megkérdezvén, mit üzen a magyar olvasóak, az ideologikus vulgárdráma, a messianizmus és a politikai irányultság hetyke megvetője így válaszolt, még ha heccből is: „Éljen Nagy-Románia!”) A Zűrzavaros éjszaka ugyanazt a bohózati (elegánsabban: vaudeville) technikát alkalmazza, amelyből később Ionesco is merített, azzal a különbséggel, hogy írója nem volt rest lemerülni a korabeli élet szellemi, erkölcsi és politikai posványába, sőt csinos preparátumot készíteni belőle. A Víg Házi színpadán játszott előadásban ez utóbbi véletlenül sem látni, azt viszont igen, hogy a színészek úgyszólván mindent elfelejtetek, amit valaha is megtanultak a színjátszás esztétikájáról és etikájáról. Furcsa tótágas, hogy míg odalenn, a nagyszínpadon a kifinomult minőség ínyenc Brechtjével traktálnak ezer nézőt, három emelettel följebb a kísérleti spájzban romlott dugárut mérnek ízlésrontás céljából. (Még mindig jobb, mintha fordítva lenne. De muszáj?)

A Madách Kamara Ionesco-darabjainak nézője különösen fejlett teátrális kultúra részesének érezheti magát, melyben immár a drámatörténetit és stiláris folyamatosság, illetve az erre épülő tiszta játékösztön is megtalálható. Amíg nem lépünk ki a nézőtérről, polgári aranykor vesz körül bennünket. A Különóra végén ugyanaz az asztal kicsit hátrébb várja az új áldozatot. A Kopasz énekeső befejeztével a kezdő dialógus fölliftezik a parallel szereplőkkel. Ezek azok az apró részletek, melyekből kétséget kizáróan tudni, hogy színházban vagyunk.

Koltai Tamás