ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Egy klasszikus repríz

Különóra – A kopasz énekesnő

2003. november Kritika

„Az új alkotásokból levonható első következtetés az, hogy ezek – amennyiben íróik valóban újra törekednek, s nem utánzásról, megrekedésről van szó – határozottan különböznek a megelőző alkotásoktól. A későbbiekben a különbségek gyengülnek, és ilyenkor már a régi alkotásokhoz való hasonlóságok, bizonyos (és biztos) azonosságok kerekedhetnek felül. A szóban forgó művekben már mindenki eligazodik és magára ismer bennük, és a végén az egész beilleszkedik – a művészet és az irodalom történetébe.”
Mint ebből is kitetszik, Ionesco – aki eszerint nemcsak tudatosan, de öntudatosan is viszonyult saját életművéhez – nagyon pontosan tisztában volt az újdonság relatív voltával és az érdemes szövegekre váró (vagy leselkedő?) klasszicizálódási folyamattal. Az úgynevezett abszurd, amelyet a legtisztább formában képviselt, bár még napjainkban is terem erőtlen s többnyire felvizezett utóhajtásokat, immár több évtizede kimerült (a pályakezdésekor még ide sorolható Harold Pinter, egyre inkább magányos óriásként, merőben sajátos, iskolába már nem sorolható dramaturgiát fejlesztett ki), utóélete azonban egyelőre biztosítottnak látszik: a reprezentatív darabok beépültek a nemzetközi repertoárba, mégpedig annak klasszikus rétegébe. Ez még nálunk is igaz, ahol a Ionsco-kultusz ugyebár évtizedekkel megkésett; az elszórt (és Beckett-, Pinter-, Rózewicz-, Mrozek-bemutatókkal, valamint a legújabb avantgárdterméssel kiegészült) színpadi találkozások, a társművészetek, elsősorban a film hasonló irányú hatásai már kellőképpen előkészítették a talajt Ionesco úgyszolván magától értetődő befogadására; a különbségeken, ahogy Ionesco megjósolta, lassan felülkerekednek az azonosságok. A reprízekkel a színházak immár nem sokkolni akarnak (habár természetesen mindig vannak és lesznek naív nézői csoportok, amelyek felfedezésként élik meg őket), hanem új színpadi – rendezői és színészi – valőrök kibontakoztatására törekednek; a „mit”-ről a hangsúly a „hogyan”-ra terelődik.
Az is igaz azonban, hogy a „hogyan lehetőségei – kivált a kezdeti és leginkább klasszicizálódott Ionesco-darabokban, amelyeket hajlamosak vagyunk a bevégzett életmű és az irdatlan mennyiségű irodalom felől szemlélni, holott ez meg is hamisíthatja a perspektívát – nem túl bőségesek, és legföljebbnéhány alapsémát variálhatnak: a megközelítés lehet realistább vagy groteszkebb, mulatságosabb vagy tragikusabb, közvetettebben vagy közvetlenebbül ironikus, miközben többnyire nem egyértelmű pólusokról, hanem finom egymás közötti hangsúlyeltolódásokról van szó. Nem mondható forradalmian újnak Asher Tamás rendezése sem a Madách Kamarában és mégis: A kopasz énekesnő a mű általam látott legérettebb, legharmonikusabb előadása, annak ellenére, hogy a komikum lehetőségeinek közönségbarát kimerítésével már a Pesti Színház 1986-os, Kapás Dezső rendezte előadása is kísérletezett. A különbség a komikum értelmezésében áll; a Pesti Színházban rutinos, művészi meglepetések nélküli hatásvadászat folyt, az Ascher-rendezés azonban egyrészt tökéletesen megkomponált, bámulatosan gazdag variációkat csihol ki négy, majd öt szereplő szinte szimfonikusnak mondható mozgatásából – ez a gondosan kimunkált artisztikum emeli túl az előadást az ascheri kisrealizmuson -, másrészt egy bravúros és egy kitűnő alakításhoz nyújt keretet. (A beugró Máté Gábor – Mr. Smith – és Kerekes Éva – Mrs. Smith – szereplésére gondolok; ahogy Máté a kígyóról meg a rókáról szóló pszeudoanekdotát előadja, az színészszakmai mestergyakorlattal ér fel.) A kopasz énekesnő, melyben annyi lökött faviccet adnak elő, tulajdonképpen maga is egy monumentális, klasszikus vicc: az egymás közti érintkezést meghatározó kiüresedett formákat állítja pellengérre, és első szinten épp oly alkalmas egy-egy, valamennyi nézőnek ismerős szokványszoaré holt rítusainak kacagtató kigúnyolására, mint – megfelelő nézői hangoltság esetén – kapcsolatainkat bénító elidegenedés mélyebb megéletésére. Az előadás talán egyetlen vitatható pontja, hogy az elidegenedésnek immár tankönyvi példájául szolgáló Mr. és Mrs. Martin-párjelenet hangvétele is belesimul az egészbe, és nem borzongat meg tragigroteszk fuvallatával. Ez azonban rendezői szándék kérdése; a finálé eszelős tohuvabohuja is inkább a nyakatekert közhelyekből és túlhabzó mozgásformákból adódó komikumot eszkalálja, semmint hogy éreztetné a Ionesco által szerzői utasításokban is előírt idegességet és tomboló dühöt. Úgy tűnik, Aschernek ez a viszonya a klasszikussá vált szerzőhöz: maga is fegyelmezetten –és persze rendkívül összetetten – klasszicizál.
A lever de rideau-ként előadott A különórában ugyanez a klasszicizáló alapállás vezet valamivel vérszegényebb eredményhez. A játék: a hármasban, majd kettesben – Tanár és Tanítvány részvételével – zajló mérkőzés kezdetben a tökéletes realizmus hangnemében indul, hogy aztán egyre inkább felpörgetve iramodjon meg a groteszk, a képtelenség, az egyre vadabb komikum felé. A közönség végigkacagja a darabot, amely itt mindvégig megmarad a komédia szintjén. A rendező a kelleténél több színpadi időt fordít a Tanítvány fogfájásának börleszk kiaknázására; a rituális gyilkosság is úgyszolván bohóctréfa, hiányzik belőle minden démoni, minden félelmetesség. Ez, amennyire tudatos rendezői szándék, annyira összefügg a Tanár szerepét játszó Gálffi László – e nagyszerű, bizonyos szerepkörökben talán versenytárs nélküli színész – alapvetően szelíd, meditatív alkatával; itt egy békés, jó szándékú pedagógust hoz ki a sodrából egy bőszítően bamba tanítvány, és nem egy terrorral operáló patologikus szexualitású gyilkos tör ki a felszíni álcázásból. (Gálffiról egyébként A kopasz énekesnő Tűzoltó-szerepében is kiderül, hogy nem vérbeli Ionesco-színész, bár a Bérenger-ciklus négy hősfigurája valószínűleg menne neki.) A Ionesco által lehetőségként említett horogkeresztes karszalag talán valóban kiment a divatból (?), ám a vöröskeresztes – pláne a finálé hangsúlyos pillanataiban – oly semmitmondó, hogy érdemesebb lenne elhagyni.
Az előadás valószínűleg sikeres lesz, anélkül, hogy a közönség egy tekintélyes része akár csak homályosan is ráérezne holmi félszáz éves lemaradásra. Egy domesztikált abszurddal van színvonalas találkozásunk. Ascher nem nyitott új perspektívát a pályakezdő Ionescóra, de – főleg A kopasz énekesnőben – nagy szakmai biztonsággal demonstrált egyfajta megközelítést: a realizmusnak és bizonyos fokú művészi meghaladásának egymásba játszó lehetőségeit.

Szántó Judit