ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Elsárkányosodás

2003.04.02. www.kontextus.hu

Ki a Sárkány? Hajnóczy Péter novellája jut eszünkbe: a háború után nyomorgó gyerekek egy macskát vernek agyon, de előtte szisztematikusan számon kérik rajta a felnőtt világ lehetetlenségét, a megaláztatásokat, a cserbenhagyást. Jevgenyij Svarc A Sárkány címmel gyerekdarabnak álcázott, filozofikus-történelmi-szatirikus mesét írt a háborúról, a háborús helyzetet követő zűrzavarról, arról, hogy az ilyen helyzetekben bizony elkerülhetetlen, hogy tehetségtelen, de önmagukat jól menedzselő vezetők kerüljenek a hatalomba.

Mondom, mindezt egy gyerekdarab keretein belül írta meg, nem is nagyon tetszett az éppen aktuális politikai vezetőknek. Nem volt nehéz benne felfedezni a nem is olyan régen elmúlt sztálini időket.

S hogy ezt a darabot miért érdemes elővenni 2003 tavaszán? Elsősorban azért, mert semmi nem véd meg bennünket attól, hogy ugyanebbe a helyzetbe kerüljünk. Nekünk, magyaroknak meg aztán különös érzékünk van ahhoz, hogy birkamód szeressük (meg)vezettetni magunkat, s a szemétdomb tetején jöjjünk csak rá, hogy valamit végképp elrontottunk. Ha úgy vesszük: tanmese ez, tanmese arra az esetre, hogy nehogy ugyanez mégegyszer bekövetkezzen.

A másik, cseppet sem elhanyagolható indok a darab bemutatása mellet, hogy Parti Nagy Lajos újabb, szinte önállóan is értékelhető művet alkotott A Sárkány fordításakor. Így lehet, hogy a hős lovagot Láncz L. Ottónak, a könyvtárost Sármányak, a polgármester hatalomra törő fiát Henriknek hívják. A szöveg ugyanakkor olyan nyelvi csavarokat is hordoz, melyek önmagukban is elszórakozatják a nézőt.

A Madách Kamara idei utolsó bemutatójával újra letette a voksot a művészi érték és az új megközelítési mód előtt. Mácsai Pál rendező félelmetes érzékkel egyensúlyoz a jelen és a múlt veszélyei között. Hiszen nem mindegy, hogy lesz-e jövőre elég pénze a színháza számára, de ez nem jelenti azt, hogy meg kellene alkudnia az éppen aktuális hatalommal, mint ahogy ezt kollégái közül oly sokan teszik. A Sárkány még éppen a határon mozog. Általános problémákat feszeget, ám nem nehéz beazonosítani sem a polgármester, sem a többi szereplő hovatartozását sem.

A történet úgy kezdődik, mint a szokásos sárkányos mesék: a Sárkány négyszáz éve él a városka mellett, s ez alatt az idő alatt minden tavasszal egy-egy szüzet ajánlanak fel neki engesztelésül. Itt viszont már jön Svarc és a fordító leleménye: az áldozatot a városban 3 napig gyászolják, aztán elfelejtik. A szertartás előtt a kiszemelt lánynak lakomát kell rendeznie, ahol is a róla elnevezett süteményeket osztogatják. A muri végeztével aztán a sárkány elviszi a lányt, akivel nem lehet tudni, mi történik a későbbiekben.

A mese azonban nem a hagyományos keretekben folytatódik: a lovag, aki majd természetesen megmenti a városkát a szörnyetegtől, megérkezik, de a városka lakói nem kérnek a mentésből. ők jól elvannak a többszáz éves legendával, s annak emberi formájával. Nem látja senki a sárkányt "személyesen". Mindig valaki elmondja, hogy most éppen a felhőket csapja szét, de az a valaki legtöbbször a szörnyeteg "sajtószóvivője", aki egyben a város polgármesterének fia, s egykori vőlegénye a sárkány leendő arájának, Elzikének.

Ezek után nem lehet csodálni, ha a hős Láncz helyett a polgármester bitorolja a sárkányölő címet. Legfeljebb az tűnhet fel, hogy a sárkányával eddig boldog nép egyszerre a néha magát teáskannának képzelő polgármestert kezdi félni. Vagy talán nem is olyan csoda ez a momentum, elég egy felületes olvasás a történelemkönyvekben.

Az előadás jól oldja meg a sárkány alakváltozásait: Újvári Zoltán átöltözésekkel újabb és újabb alakot kap, külön ironikus, hogy a harc idejére öregemberré válik, botokra támaszkodva pedig még ez az emberi sárkány sem lehet félelmetes. Láncz L. Ottó szerepében Horváth Virgil nem valami meggyőző, védelmére legyen mondva: szerepe eléggé vérszegényre íródott.

A főszerep a polgármesteré: ő az, aki valójában Svarc szövegének címszereplője, nem a pikkelyes ellenség. Gálvölgyi János nem ripacskodja el az erre egyébként bőven alkalmat adó szerepet. Gondosan felépített ívet mutat: a kezdeti apró, de felismerhető rezdülésektől jut el a teljes őrületig.

A mese persze hepienddel végződik, mégis valami keserű ízt érzünk a szánkban: S ez nem véletlen: az ember nem szokott örülni, ha saját esendőségével találja szembe magát.

Kónya Orsolya