ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

A walesi tartomány

2002.07.05. Élet és Irodalom

Olyan a magyar színházi ember, mint a dán paraszt, igyekszik talpalatnyi földet visszahódítani a tengertől. Tenger a kommersz, nyomul, mint áradat. Minden visszahódított szárazföld, akár tenyérnyi is, remény a színház megmaradására. A Madách Kamara talpalatnyi visszahódított színház; első évada Mácsai Pál vezetésével máris kultúrát teremtett az ugaron. Nincs könnyű dolga. A bulvártengerből ki kell mentenie a nézőket is, akik közül többen szívesen süllyednek "szint alá", és oda kell csalogatnia a fiatalokat, hogy ne kábultan masírozzanak, hanem legyenek képesek önálló értékválasztásra. Hogy ebben segítségükre lehet-e az esztétikum, az kétséges, de érdemes megpróbálni. A Madách Kamara mindenesetre Dylan Thomast, a walesi bárdot prezentálta színművészeti egyetemisták tolmácsolásában az ezen a helyen korábban szokásos légkondicionált nyári silányság helyett.
A mi erdőnk alján (Under Milk Wood) alkalmas arra, hogy föltegye az élet valódi kérdéseit, és a mindennapokból teremtsen mindenséget (kozmoszt). A hangjáték a szavak láttató erejére épül, ebből kell költői látomást létrehoznia a színháznak. Nem elvont poézisról van szó, hanem a piciny emberi dolgok hétközi lírájáról, mely a költő honi utazásainak dokumentumélményét őrzi. Thomas a harmincas évek végén járt a tengerparti Swansea városkában (halászfaluban), s a helyiség egyetlen napját örökítette meg "két hangra", éjféltől éjfélig. A szereplők nyilván képzeltek, "csak" az emberi valóság, a kikötő, a kocsma, a pékség és az utcák hangulata - mindközönségesen az élet - hiteles. Nem csupán a felszínen látható - a láthatatlan is. A valóság transzcendens, ha úgy tetszik, metafizikus területe, amely hozzákapcsolja az anyagihoz a szellemit, az ébrenléthez az álmokat, az élethez a halált. A konvenció a láthatatlan láttatását elvárja a költészettől, de megtagadja a színháztól. Utóbbi néha visszaperli a látomáshoz való jogát, kivételes adománya, a játék által.

A szó gyermeki értelemben vett játék élteti az előadást. Máté Gábor harmadéves színészosztálya költözött be a Madách Kamara kevés hasonlót látott falai közé. Máté egyike azoknak, akik a legrosszabb éveken átmentették a színészoktatás becsületét, kevésbé fellengzősen: szakmaiságát és etikáját. Egyszerű a titka, dolgozik és tanít - lehet tőle tanulni. Rendezői szellemujja vezeti a produkciót, de oly varázslatosan, oly könnyedén, oly láthatatlanul, mintha nem lett volna más dolga, mint csatornába terelni a növendékeiből áradó energiákat. A színpadot Csanádi Judit forgóra állított lejtős fatákolmánya uralja. Bármi lehet belőle, az elején ágy (közös lepedő alatt, hálósipkában alszanak éjféli órán tizennégyen, a falu lakói, egyszerre fordulnak, egyszerre sóhajtanak, egyszerre lélegzik ki álmaikat), később fölegyenesedett házfal ablakokkal, kocsma, tutaj, vitorlás. Állandó mozgásban van - a szereplők egyike időnként megállítja és lehorgonyozza -, mintha az élet (és a tenger) örök hullámzását érzékeltetné. Egy alkalommal a városnéző turistabusz szerepét is betölti, utasai szorgalmasan kattintgatják képzelt kameráikat, miközben az idegenvezető a látványosságokat ecseteli, nem feledkezve meg arról a megvásárolható kazettáról, amely a Dylan Thomas-hangjáték muzeális felvételét őrzi Richard Burton és Elizabeth Tailor előadásában. Ez az időből kiszakított, ironikus reflexió nem egyszerűen incselkedés a nézővel, hanem az előadás játékos, távolságtartó hangütésének direkt jelzése is. A szereplők mindegyike számos szerepet játszik, bumfordi falusiakat, élőket és holtakat, álombeli jelenéseket, szellemalakokat, egyikük még egy illetlen filozófiai jelenséget is "megjelenít". Ők a mese illusztrációi, mesélői pedig a narrátorok - Kiss Mari és Mácsai Pál -, akik a történet fonalát gombolyítják, sőt olykor, kivételesen, egy-egy szerepet is elvállalnak. Mácsai például nyammogó anyókává görnyed jelmez-kellék nélkül. A többieknek általában egyszerű kiegészítők állnak rendelkezésükre az átalakuláshoz; ezek tervezőjeként Kovács Andrea néha elmegy a szürrealitásig (amikor babatetemeket aggat a rosszlányra). A harmadik felnőtt szereplő Gálffi László világtalan vén tengeri medvéje, Kacor kapitány.

A játék természetes velejárója a zene és a dal, részint a walesi tájjelleg, részint a szerző költői hivatása folytán. A stíluskonform megzenésítés Monori András jó hallásának, az ihletett előadás Farkas Zoltán és Kerek István cselló-hegedű duójának köszönhető; egy apró erkély kiszögellésén trónolnak, míg alant Magyar Éva koordinálja a csapatmozgást. Minden együtt mozog és együtt hangzik; kidolgozottan és spontán hatást keltve. Mácsai és Kiss Mari gyöngéd rálátással, a sorvezetők belső derűjével mondják a mesét, melyet - Bányay Geyza fordításában - bizonyára a dramaturg Lőkös Ildikó segített furmányosan megosztani köztük és a szerepjátszók között; a furmányon azt értem, hogy idővel csalafintán egymás szájából veszik ki a szót, szöveggel vagy gesztusokkal folytatják a függő beszédet, minden tekintetben fogaskerékszerűen öszszeműködve. Ha részletes elemzéshez lenne érkezésem, mindegyikükben föllelném a differentia specificát, így csak a nevüket sorolom föl: Czukor Balázs, Dömötör András, Fenyő Iván, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, Mészáros Máté, Péter Kata, Szandtner Anna, Száraz Dénes, Vajda Milán.

Így tovább! Walesi-magyar közös határt!

Koltai Tamás