ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Minden jó, ha vége jó

2002.06.28. Heti válasz

A Madách Kamarában nehéz feladatra vállalkozott A mi erdőnk alján című művet bemutató társulat. Ha a Goldoni-darabban a jellemek statikus volta a komédiának tudható be, úgy itt jellemekről sem beszélhetünk. Ebben az eredetileg hangjátéknak írt szövegben nincsen ugyanis hagyományos értelemben vett cselekmény, és nincsenek drámai karakterek sem. Dylan Thomas egy walesi kisvárosában megállt az idő: a matrózkocsma órája már ötven éve fél tizenkettőt mutat. Az időből kiragadott és az idővel küzdő embereket mutat be a két narrátor, nemcsak elmesélve, hanem elénk is varázsolva ezt a világot. Két megszelídült Puck, szavaikra az első tavaszi napon a legegyszerűbb és legtitokzatosabb csoda történik meg az erdő melletti kisváros embereivel: szerelmes rőfös, a tanítónőre vágyakozó kocsmáros, kikapós lányanya, vak tengerész és még sokan mások élik mindennapjaikat. Nem tragikus hősök, amilyenek lenni szeretnénk, nem is komikusak, akiket kinevethetünk. Egyik sem, vagy inkább a kettő együtt.

Nem történik velük semmi különös, éjjel álmodnak, reggel felkelnek, nappal teszik a dolgukat. Nem válnak hőssé, de azonosak maradnak magukkal. A saját életüket élik. Ezért képeznek ellenpontot a második jelenetben a halászfalu mindhárom utcáját busszal körüljáró turisták, akiknek még csak nem is térkép e táj, inkább turistaprospektus.

De vajon mivel lehet azonosnak maradni a világ végén? Mindennel, ami fontos. A szerelemmel, az emlékekkel, a halálfélelemmel, az ember esendőségének és nagyszerűségének együttes tudatával. S azzal a bizalommal, hogy mindezen még nevethetünk is. Néha nevethetünk, néha sírni kell. A mi erdőnk alján nem választja szét ezt a két lehetőséget. Máté Gábor rendezése azt a kimondhatatlan érzést villantja fel, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van.

Jóllehet az első jelenet kissé hosszúra nyúlik, utána szinte észrevétlenül váltakoznak a hangulatok és a színek. Az eseménytelen kisvárosban peregnek a mindennapok megszokott, szóra sem érdemes eseményei. Jön a postás, kinyit a bolt, áll az idő, de telik az élet. Csanádi Judit díszlete illeszkedik az előadáshoz: látszólagos egyszerűsége mögött különleges összetettség rejlik. Nem pusztán rendezi a teret, hanem maga is térré válik. Kovács Andrea jelmezei az egyforma ruhák szürke tömegéből egy piros szoknya, egy rozzant cilinder varázsolnak karaktert.

Az előadás színészei három kivétellel hivatalosan még csak tanulják a mesterséget. A Színművészeti Egyetem hallgatói a két narrátort alakító Kiss Marival és Mácsai Pállal, illetve a vak tengerészt játszó Gálffi Lászlóval lépnek együtt színpadra. A három pillér nem dől rá az előadás épületére, egyaránt fontos minden szerep és minden szereplő. A megjelenített alakok nagy számából adódik, hogy mindenki legalább három szerepet játszik. S a hallgatók számára így lehetőség nyílik arra, hogy több karaktert is kipróbálhassanak. Az egyéni alakításokon túl az együttes színpadi jelenlét figyelemre méltó: a mozgás, az ének, a versmondás tökéletes összhangjában az egymásra történő odafigyelés, a csapat együttes koncentrációja mutatkozik meg.

Az előadás végén leszáll az este. A színpad hátterében feltűnik az öltöző, az egyik varázslat átadja a helyét a másiknak, a mese színházzá válik, s a szerepekből szereplők lesznek. Állnak egymás mellett, fogják egymás kezét, és a sötét színpadon egy szál gyertya ég. A le nem győzhető fény. A világ világossága. És nem vesz rajtuk erőt a halál.

A Madách Kamarában hétköznapi angyalok hozták el a szezon végét. Minden jó, ha a vége jó.

Horváth Csaba