ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

A korszellem szárnyán

2002. július Színház

Őszinte sajnálatomra nem láttam az 1994-es kaposvári előadást, de hiszek a Kritikusdíjjal is megerősített szakmai konszenzusnak, amely évada egyik kiemelkedő teljesítményeként méltatta. 2002-es utóda, Mácsai Pálnak a Madách Kamarában bemutatott produkciója ugyancsak jeles teljesítmény, s ez talán már nem véletlen. Howard Barker művének esetében olyan drámáról van szó, amely nagyon is megfelel mainstream színházunk élvonalbeli alkotóinak (abban az értelemben, ahogy például az ókori dráma, Shakespeare vagy a másik póluson a bulvár nem felel meg nekik): formájában szolidan, de nem avantgárd módra újszerű, s egy korszerűsített, többé-kevésbé stilizáltabb, esetenként ironizáló vagy groteszkbe hajló realizmussal adekvátan megragadható. Ha tetejébe még közéleti mondanivalója is van a műnek - annál jobb.

A Jelenetek egy kivégzésből, amely a kortársi angol drámán belül leginkább Edward Bond dramaturgiájával tart rokonságot, ilyen értelemben testhezáll színjátszásunk egy reprezentatív irányzatának. A Brecht utáni fejlődés magával hozta, hogy létezik már olyasmi, mint brechties jól megcsináltság; ez a mű iskolapélda lehet rá. A sokjelenetes, merész rövidítésekkel operáló, enyhén brechtizáló forma cselekményépítés és jellemábrázolás tekintetében ugyanakkor a szabályos dramaturgia alapkövetelményeit is kielégíti, a tudatosan stilizáló, tömörített, aforizmatikus, nemegyszer a poentírozottságig is elmenő dialógus rendezőink és színészeink par excellence realisztikus kifejezési eszközeinek legfrissebb, legmodernebb változatával cseng össze, a mondanivaló - póriasan szólva a művészi szabadság és a hatalom: az autoritárius vagy éppen nyíltan diktatórikus megrendelők örök, kibékíthetetlen konfliktusa - nem kényszeredett függelékként van a drámára aggatva, hanem stilizáltságában, fiktív voltában is történelmi színezetű miliőbe ágyazva, egy kitűnően megragadott drámai karakter sorsában ölt testet - és mindennek tetejébe a mű formáját és gondolatiságát tekintve még éppen belül van azon a határon, ameddig egy ízlésére és intellektusára valamit adó, rendszeres színházba járására rátarti urbánus közönség hajlandó együtt menni az alkotókkal. És végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a hazai történelem éppen adott időpillanatai is nagy szívességeket tettek Howard Barker drámájának: míg 1994-ben, a kaposvári magyar bemutató évében a mű a közelmúlthoz, a még friss emlékű aczéli kultúrpolitikához - veszélyességéhez csak úgy, mint veszélyeztetettségéhez is - kötődő asszociációkat kelthetett (s valószínű, hogy a szerzői ihlet forrásvidékét is ebben a tartományban lelhetnénk fel), nyolc évvel később, a Nemzeti Színház felavatásának avagy a Hídember bemutatásának évében a konfliktus felhangjai és áthallásai immár a legközvetlenebb napi aktualitás körébe szökkentek át, s nem egy, például a nemzeti dicsőség kötelező művészi apoteózisát előíró utalás avagy az állami megrendelő részéről a hazaárulás vádjának könnyűkezű osztogatása ínycsiklandóan bővíthette ki a recepció kontextusát. Hogy mindennek tetejébe ezt a fajta nézőtéri fogékonyságot a bemutatót környező heteknek és a választások körüli általános egzaltációnak egybeesése a maga szélső határaiig élezte, arról már szinte meg sem illik emlékezni, hiszen ez utóbbi faktor (remélhetőleg) múlékony; mégis a konfliktus aktuális felhangjai valószínűleg végigkísérik majd szériáján az előadást, bár nagyon valószínű, hogy az e pikantéria híján is tartós érdeklődésre számíthatna.

Az előadás ugyanis tényleg jó. Érződik rajta a páratlanul gondos előkészítő munka, amely a rendezői és a dramaturgi (Guelmino Sándor) dramaturgiát is csatasorba állította. Önálló hozadék például a rendező részéről az epizódistatrió (Bíró Kriszta, Crespo Rodrigo, Honti György) szerepének brechtiesen szellemes végigvitele, megjelenéseik kabinetalakításokká való formálása, ironikus, elidegenítő songbetétjeik. Rendezői meghosszabbítások teszik plasztikusabbá a figurákat: a festőnő munkáját szolgáló ácsolat felállítása közben diszkréten belopódzik a dózse, hogy az alkotói folyamaton a kezdetektől rajta tartsa a szemét; Galactia és Rivera végső dialógusa közben a "kis motyójával" beköltözni akaró Carpeta (akiről a szövegben csak rövid említés történik) tényleg ott ólálkodik a redőnyökön túl - és még sorolhatnám. Ezen túlmenően a Madách Kamara verziója (esetleges kaposvári előzményeit sajnos szintén nem ismerem) sokban elüt az eredeti szövegtől; amennyit húz, legalább annyit (de inkább többet) told is, explicitebbé, saját tapasztalatainkkal konformabbá teszi a művészetpolitikai utalásokat, párbeszédtöredékből (például Carpeta és Sordóéból) önálló jelenetet épít fel, az utolsó jelenetet pedig teljesen átírja. Nem tudom, Howard Barkert mármost dicséri-e vagy ellenkezőleg, kisebbíti, hogy ezek a változtatások egyáltalán nem rínak ki az egészből; mindenesetre igen ügyes kiegészítések, amelyek kifogástalanul simulnak legalábbis Julián Ria önmagában is merész, önálló leleményekben, tömörítő "skurcokban" gazdag fordításának stílusához.

Egy önálló bekezdést megérdemel az előadás végkicsengése is. Barkernél a dózse gáláns-magabiztos invitálását - a "kivégzés" e betetőzését, Galactia és műve bekebelezési-kisajátítási folyamatának e végpontját - már csak a festőnő megtört "Yes"-e (magyarul: "Ott leszek"-je) követi; a színpadon azonban Galactia ezután még hosszasan szemez festményével, és csak e konfrontáció után távozik drámán kívüli jövője felé. Ez a kitartott pillanat, a képpel való végső találkozása két irányba indíthatja el: vagy felszítja benne a lázadó dacot, az alkotói gőgöt, tehát az iménti megalkuvás visszavonására bírja; vagy pedig belátja, hogy műve immár önálló életre kelt, önmagáért áll helyt most is, a halhatatlanságban is, mindegy tehát, hogy az alkotó milyen körülmények között él tovább - miért ne engedné hát meg magának, egy majdnem kortársi, női Galileiként, a megalkuvással járó kényelmet, a további érzéki örömöket. (Epikureizmusukban, saját fontosságuk tudatában vagy a kínzástól való félelmükben még hasonlítanak is egymásra.) Azt hiszem, Udvaros Dorottyát feltétlenül dicséri, hogy játéka alapján mindkét döntés elképzelhető.

Mint ahogy a színészek általában is dicsérhetők. A példás dramaturgiai gondosságról tanúskodó előadás a színészekről is példásan gondoskodik; a szövegmódosítások, toldások, poentírozások egyik (nagyon helyesen csak egyik) célja éppen az, hogy a szerepek gömbölyűbbekké, húsosabbakká, megformálók és nézők számára élvezetesebbé váljanak. Udvaros az emblematikus főszerepben - amelyet Glenda Jacksontól és Molnár Piroskától örökölt - egy pályája magaslatait járó nagy színésznő emberábrázolásának teljes nagyvonalúságát és árnyalatérzékét kibontja, és kívételes présence-ával magától értetődővé teszi Anna Galactia festőnői nagyságát; az, akit ábrázol, nem rokonszenves, mégis megértést és elfogadást követel. Mellette a másik nagy színész, Gálffi László Urgentino dózséja ugyancsak művész a maga területén: a politika művésze - önző, hisztérikus, zsarnoki, komédiás, de kétségkívül ihletett tehetség. Ügyesen kikerekített szerepeikben kellemes látni Végvári Tamást (Ostensible püspök) és Dunai Tamást (Suffici tengernagy); az előbbi a dramaturgia segítségével veszedelmesebb, az utóbbi okoskodásai ellenére is primitívebb figurát formálhat. Gina Riveraként megfelelő Kerekes Viktória is, ámbár nem hallgathatom el, hogy itt kivételesen szegényített az alakon az a rendezői beavatkozás, amely a politikus-kritikusnőt a dózse szeretőjévé tette; mintha egy nő drámabeli funkciójához elkerülhetetlenül hozzátartoznék a szexuális aspektus néven nevezése is. Carpetaként Rátóti Zoltán az emberi esendőség pasztelljével gazdagítja a nagyvadak gyülekezetét; tehetné tán kissé nagyvonalúbban is. Az epizódistahármas mindhárom szereplője példásan elkötelezett az előadás ügyének; nekem különösen a matróztercett, valamint Honti György albán-törökje tetszett. Mácsait azonban legalább ennyire dicséri, hogy az olyan régi s már reménytelennek hitt madáchosok, mint Lesznek Tibor (Sordo) és Szűcs Gábor (Prodo) is belesimulnak az előadás művészi egységébe, s hasonlóképpen Pikali Gerda (Supporta) is csak kevéssé rí ki abból.

Szántó Judit