ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Állami piktúra

2002.04.19. Élet és irodalom

A legjobb új magyar drámát múlt szombaton mutatták be a Madách Kamarában. Howard Barker írta a nyolcvanas években. A Jelenetek egy kivégzésből politikai dráma. Mácsai Pál rendezése politikai színház. Széplelkek finnyásan húzzák el a szájukat, affektált sóhajokat eregetnek. Ah, politizálni a színházban, nem való. Hová lesz az általános emberi? Az éteri esztétikum? A fölülemelkedés? A posztmodern? Távozz tőlem, sátán, fújják a füstöt a magyar írók a politikai színházra, az egy Spiró kivételével. Néhány rendező (Máté, Zsámbéki, Zsótér) kínjában világirodalmi klasszikusokból csinál életrevaló új magyar drámát, mások (a Mohácsi testvérek) maguk szerkesztenek, a társulattal közösen. Elsőműves szerző folyóiratban talált szociodrámáját még eljátssza a vidéki stúdió, mielőtt végleg bezárna. Nagy színház kizárva. Majd ha az írók is, a színházi emberek is abbahagyják a köldöknézést, és úgy döntenek, hogy ebben az országban élnek, akkor lesz drámairodalom.

A Kaposváron hat éve már játszott Barker-darab napi, heti és havi aktualitását szívrepesve érzékelte a bemutató közönsége, különösen a kritikus karzat. A Jelenetek egy kivégzésből arról szól, milyen az, amikor a hatalom rendel kultúrát. Galactia, a velencei festőnő - a XVI. században vagyunk - hazafiatlanul festi meg a győztes lepantói csatát. A történelmi freskóból hiányzik a nemzeti pátosz. Az élők nem elég lelkesen tartják a zászlót, a halottaknak eltorzul az arcuk, és széttrancsírozott tagjaik összekeverednek az ellenség testrészeivel. Ez elfogadhatatlan az állami megrendelőnek: a háború nem lehet mészárszék, ha a hatalom a saját ideológiáját akarja ünnepelni általa. A megoldás egyszerű: ha a történelem nem tetszik nekünk, a szó szoros értelmében át kell festeni. Hogyne értenénk ezt ott, ahol éppen a legnagyobb magyar öngyilkosságát festik át. Barker darabjában is akad egy dilettáns festő, aki hajlandó új lepantói csatát festeni. A független zsenit meg börtönbe zárják. Aztán kiengedik, sőt, a freskóját is kiállítják, részint mert az új kép szar (ennyivel különb a velencei köztársaság a miénknél: van benne minőségérzék), részint mert a régit a főtanácsadó ellátja a hülye népnek szóló ideologikus magyarázattal. A hülye nép úgyse érti, el van foglalva azzal, hogy disznóvérből készült-e a vörös festék. Ez is ismerős ott, ahol Hermann Nietschnek hasonló színvonalon csinált reklámot az elszántan álszent politikai hivatal.

Mácsai egy-két finom utalással bővíti az eredetit, eltol néhány hangsúlyt - főideológus és a dózse szeretője lesz a leszbikus és cinikusan független kritikusnőből -, de a lényeget illetően a szerző tökéletes partnere. Látszik, hogy elmélyült kapcsolat fűzi a fikcionáltan történelmi, fogalom- és gesztuskészletében leleplezően XX. századi szüzséhez, s nemcsak értelmiségiként a politikai drámához, hanem rendezőként is a reneszánsz vérbőséggel ábrázolt emberi viszonyokhoz. Szakmai bravúr, ahogy az alkalmatlan színpadot játéktérnek használja (ez az elmúlt ötven évben maradéktalanul csak Bojan Stupicának sikerült, neki is enteriőrdíszlettel). Füzér Annié az érdem, aki levegőt visz az oduba, kitágítja és lezárja egy fényáteresztő, zsalus ajtó-ablak rendszerrel, majd betolható állványzatot, derítőfüggönyös fregolit, néhány masszív bútordarabot használ a különféle karakterű helyek jelzésére. Mostoha színpadon rég nem láttam (talán soha) ilyen karakteres díszletet, még a szükségmegoldás - fekete tüll mögött érzékeltetett pszeudo-gyászszertartás - is sugárzóan tehetséges. A díszlet része három "díszítő-színész": Bíró Kriszta, Crespo Rodrigo és Honti György. Ők is szükségből lettek remekek: átdíszletező-narrátorok és fregoliszínészek egyszerre. Előbbi funkciójukban - Várady Szabolcs verseire, Melis László zenéjére - a kellékekkel együtt brechti kommentárt hoznak a játékba (színes köpenyüket változatos bűvésztrükkökkel kapják elő), utóbbiban számos kis szerepet játszanak. Saját arcuk van; ritmusuk hibátlan, odaadásuk példás, gesztusaik pontosak.

Udvaros Dorottya magára és szerepére talált. A negyvenhat éves Galactia nő és művész. Művészként azért kell nőnek lennie (a reneszánszban ez nem tipikus), hogy fokozza a devianciát. Érzéki fanatikus a szexben és a festésben. "Baszhatnékja" támad a hazug vallásosságtól, és zsigerileg sajtolja ki az igazságot az életből a vászonra. Slampos nonkonformista; Füzér Anni festékpecsétes, fazon nélküli ruhát, vastag, barna combharisnyát, bakancsot ad rá, alkalmi viseletként boglyas, vörös parókát és szürke felöltőt. Udvaros festőnője nem hősnő, csak mániásan önmaga, miközben körülötte mindenki meg akar felelni. Minél több természetes hajtóerő és életerő dolgozik benne, minél kevésbé jut el erkölcsi és művészi maximák deklarálásáig, a satnyák és gazemberek elítéléséig, annál jobb lesz a szerepben. Még konform szeretőjét, a Rátóti Zoltán játszotta dilettáns festőt sem utálja; akár dédelgethetné is árulásáért a börtönben. (A jelenet a levegőben függő ketreccel ikonográfiailag szép, de be van szorítva a képi totálba; itt jobb lenne egy időn-téren kívüli premier plan, ahol látjuk az arcokat: ez az emberi dráma nagy pillanata, melyben összeolvad egyesülés és szakítás.)

Gálffi László a dózséban véres szatíráját adja a behízelgő, hiú, hisztérikus és színészi képességei révén közveszélyes politikusnak. Végvári Tamás kenetesen kaján püspök, aki a népművelési államtitkár funkcióját a cenzoréval összekötve hivatalból gyűlöli a művészeket. Jó Dunai Tamás mint homoszexuális, kertészi lelkülettel megáldott barom főkatona és a gótikus esztétikai kinyilatkoztatás bálványává magasított Kerekes Viktória mint kékharisnya főkritikus. Szűcs Gábor a nyitott beleivel, fejében nyílvesszővel önmagát áruba bocsátó sebesült szerepében a háború nyomorultul komikus megélhetési áldozata; Pikali Gerda a festőnő kisszerű lányainak egyike (a másikat kihúzták); Lesznek Tibor a seszínű, alkalmazkodó festő. Ők hárman bizonyítják, hogy a tehetségtelenítő nagy Madáchon kívül is van élet.

A Madách Kamara ezzel az előadással visszafordíthatatlanná tette önálló útját. Két pompás jelenet a művészet ambivalens hatását ábrázolja. Az egyikben a három komédiás-díszítő-rezonőr matrózkompániaként tör be részegen a dokkműterembe, és a csatakép borzalmától sokkolva menekül, feledvén az erőszak szándékát. A másikban ugyanők mint múzeumi padlósikálók hülye megjegyzéseket tesznek a kiállított freskóra. A képet a rivalda szélességében kell elképzelnünk; a végén a hatalmi körökbe meginvitált festőnő összehúzott szemmel vizsgálja alkotását. Udvarost nézve arra tippelek, a fogadás idején festeni fog. Cseszheti az állami megrendelést.

Koltai Tamás