ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Több narancssárgát?

PÁHOLYBÓL

2002.04.15. Népszava

A Madách Kamara előtti járdán mécsesek és virágcsokrok. A bemutató napján temették Hofi Gézát. A premierre gyülekező közönség arról beszél, ki volt ott és ki nem. A végtisztességen és a Kossuth téren. Mozgalmas nap volt. Vajon a szertartások, a nagy politikai színház árnyékában fontos lehet-e még a művészet? S a színészek politikusok mellett demonstráló gesztusa vagy a színházban nyújtott játéka hitelesebb-e a közönség számára?

Howard Barker Jelenetek egy kivégzésből című parabolája a hatalom és a művész kényes viszonyát feszegeti kényelmetlenül aktuális darabjában. A színmű egy szenvedélyesen formátumos reneszánsz festőnő és a felvilágosult diktátorként uralkodó velencei dózse egymásra utalt viszonyát jeleníti meg szemtelenül mai nyelvezettel és gondolkodásmóddal. A közönség boldogan a mai viszonyokra ismer, felszisszen, nevet, tapsol, amikor olyan kifejezéseket hall a színpadról, hogy állami megrendelés, hazaáruló, nem elég hazafias - holott a derék angol szerzőnek esze ágában sem volt másfél évtizede írott művével beavatkozni választási küzdelmeinkbe, csak hát bármely korra és helyszínre jellemző általánossággal sikerült megragadnia az állami mecenatúra igényei és az öntörvényű alkotó közti konfliktust, a politikusokhoz dörgölőzni vagy szuverénnek lenni művészi dilemmáját.

Konkrétan a lepantói csata emlékét és a dózse hősiesnek nem nevezhető hiú fivérét kellene megörökíteni egy diadalmas festményben, ám az izgágán összeférhetetlennek bizonyuló festőnő szempontjai mások, ő az igazságot - a vérfürdőt, a mészárlást, a halál borzalmát - akarja ábrázolni, s ezzel igencsak megbotránkoztatja a megrendelőt. A botrányt először bebörtönzéssel, majd inkább egy mindent meg- és kimagyarázó esztétikai tanulmánnyal tusolják el, ám a festmény méregfogát, gyúanyagát ideológiai maszlaggal kirántó kritika talán megsemmisítőbb a festő számára, mint egy valóságos kivégzés vagy az életfogytiglani bezártság.

Mácsai Pál rendezése, miközben derekasan kibontja az általános problematikát, kajánul engedi, hogy ráismerjünk a konkrétra is (remélhetőleg az előadásnak eme rétege elsikkad majd néhány hét, hónap múlva). A Madách Kamarában új műfajt meghonosító vállalkozásához remek társai akadnak, mindenekelőtt Udvaros Dorottya személyében, aki a középkorú festőnő érzékeny és érzéki, lázadó és szeretetre vágyó, megtörhetetlenül esendő lényét összetetten, lendületesen, topis condráiban is nőiesen, szeretője után vágyakozó asszonyiságában is függetlenségét és alkotói tisztességét őrző kibírhatatlanul rokonszenves alakban ábrázolja. Méltó ellenfele Gálffi László remek dózséja, aki Füzér Anni gyönyörű klepetusában a hatalom cukrot osztogató, a kvalitást jó szeműen felismerő arcát és a politikai érdekeket kőkeményen érvényesítő oldalát is bemutatja, időnként több narancssárgát követelve a képre.

Rátóti Zoltán tehetségesen ábrázolja a tehetségtelen, de jólelkű megalkuvást, Lesznek Tibort évek óta nem láttam ilyen őszintén igaznak, mint eme kisstílű festő szerepében, Szűcs Gábor tragikomikusan groteszk pillanatokban ragadja meg az ember sorsát, akinek nyílvessző van a fejében, Dunai Tamás a hiúan nyámnyila hadvezér mulatságos portréját, Kerekes Viktória az alkalmazott kritika pragmatikusan eszes képviselőjének képmását rajzolja fel hatásosan, Végvári Tamás a kultúrpolitikus, Pikali Gerda pedig az anyja progresszív stílusától elijedő festő színeit ragyogtatja fel. Míg három fregoliszínész (Bíró Krisztina, Crespo Rodrigo és Honti György) üdítően cementezi össze a jeleneteket: s miközben zokszó nélkül átdíszletezik a színpadot, s énekelve kommentálják a cselekményt, változatos karakteralakításokkal is szolgálják az előadást.

Magyar Judit Katalin