ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Színházváltás

2001.10.19. Élet és irodalom

Amikor elkövetkezik a felszabadulás, kijön a színpadra Gyabronka József, és közhírré teszi, hogy mindenki köteles eltávolítani a közszemlére tett fasiszta jelvényeket. Erős hangon, teljes meggyőződéssel proklamálja a felhívást. Aztán a saját karjára pillant, és gyorsan lehúzza róla a karszalagot.

Ez emblematikus jelenet a Mi újság, múlt század? előadásában. Színtiszta Örkény. "E kor nekünk szülőnk és megölőnk, / Tőle kaptuk, mint útravalót, / hogy lehessünk hősök és gyilkosok / egy időben, egy helyütt és egy személyben. / Ki merre fordul, aszerint" - ez a Pisti a vérzivatarban mottója. Mácsai Pál és új csapata a Madách Kamarában arról a korról mesél, amelyben fölraktuk és leszedtük a jelvényeket, olykor önként és dalolva, olykor kényszerből, hittünk bennünk és ócsároltuk őket, masíroztunk alattuk és ódákat írtunk hozzájuk, miközben folyamatosan cserélgettük egyiket a másikra. Mi magunk. Magunktól. Magunknak. Ez volt a XX. század, amelyet most újságcikkek kronológiája idéz föl a színpadon.

A helyzet paradox. Mácsai és az anyag összeállításában társszerző dramaturg, Guelmino Sándor dokumentumokat használ, de nem dokumentál. Szövegillusztrációkra épít, de nem illusztrál. Reprodukálja a történelmet anélkül, hogy reprodukciókat mutatna be. A korabeli dalok, csasztuskák, mozgalmi indulók, slágerek, szlogenek vagy zenés reklámok nem hangzanak el egy az egyben (még a Röltex Rózsi sem), mindegyiket zeneileg újraköltve zongorálja el Darvas Ferenc. A Ferenc Józsefet vagy Kádár Jánost megjelenítő színészek nem Ferenc József vagy Kádár János hangján beszélnek. Nem utánoznak és nem parodizálnak. Nem az emlékekre apellálnak (ha ezt tennék, lemondanának az ifjabb korosztályok részvételéről), hanem a fantáziánkra. Nem a történelmi részleteket mutatják meg, hanem a történelmi modellt.

Történelmet kreálnak. Az ő XX. századukat. A miénket.

Az előadás arról szól, hogy miközben az eszmék, jelszavak, ideológiák, értékek egymásra halmozódtak és összekuszálódtak, menthetetlenül tartalmatlanná is váltak - többnyire kiürültek. Ezért is dolgozik Mácsai a formákkal. Vegyük példának az elsőként említett felszabadulási jelenetet. (A "felszabadulás" szó önmagában mutatja a fogalmak relativizálódását. Vannak, akik minálunk - mivel "benne voltak" az oroszok - nem hajlandóak felszabadulásnak nevezni a felszabadulást.) A Gyabronka játszotta éber jelvényfelelős karszalagja üres, nincs rajta semmi. A valóságban nyilván nyilaskereszt volt rajta. A zászló csak rúd, úgy lobog. A zászlók színei és emblémái a történelmi divat szerint váltakoztak, és a jelvényfelelős is nyilván kicserélte a karszalagját; ha másképp nem, hát lélekben. Vagy éppenséggel tüntetőleg, parancsra. A semleges zászlók, üres transzparensek a jelvények kicserélhetőségének, devalválódásának metaforái. Ferenc Jóska fejére korona helyett jókora kristálycsillár ereszkedik alá, az is megteszi országimázsjelképnek. Horesnyi Balázs lépcsős díszletét képek keretezik, de be vannak csomagolva, csak a keretük látszik: beléjük kell gondolnunk a változó vásznat.

A hangvételben a groteszk dominál. Nincs helye sem a "boldog békeidők" iránti nosztalgiának, sem a szörnykorszakokat elítélő indulatnak. Nincs áhítat, nincs melodráma, nincs szenvelgés, nincs gyűlölet. Vélemény van és gondolat. A szereplők a személyes közlés és a színészi megjelenítés formációit ötvözik. Beleélnek és megmutatnak. Átadják magukat az újsághírek sugallatának, és eltávolítanak tőle. Nyájasan közvetítik az első nyilas karácsony, a nyilas jótékonyság, a nyilas vacsora szeretetüzenetét. Megértően a rendeletet, hogy a zsidó egyetemistákat oldalt kell elkülöníteni a tanteremben, nem pediglen hátul, mert lehet közöttük rövidlátó. Meghatódva a zsidótlanított lakásokban maradt kutyák, macskák iránti gondoskodást. Ehhez markáns kép is társul, hogy jobban értsük a hátteret: egy vödörnyi lakáskulcsot öntenek a gondoskodó humanista elé, aki rögvest ki is választ magának egyet.

A teatralitást stílusérzékeny ötletek szolgálják. A szarajevói merénylet panoptikumszerű élőkép. Az ötvenes évek francia-magyar álriportja, amely a kilátástalan kapitalizmust és a derűs szocializmust állítja párhuzamba, önképzőköri jelenetté fajul. Az 56-os forradalomban a fejükkel szaggatják át a szereplők a filmvászonszerűen leengedett csomagolópapírt, és ujjukkal pergetik ki rajta a lövéseket. Kádár beszédét strandon pancsikolva hallgatják, és felénk fordulva bemondják a "hosszan tartó, nagy taps"-ot meg a "derültség"-et. A Brezsnyev-Andropov-Csernyenko trió egymást követő gyors elhalálozását azonos tartalmú, egyre rövidülő nekrológokkal kommentálják az elhunytak, s egyúttal magukra húzzák a gyászfedelet.

Diákos humor vegyül felnőttes intellektualizmussal. Hruscsov hátán lebeg az űrben Tyereskova, az első űrhajósnő. Egy szavalókórus - Bodor Johanna proletkultos koreográfiájára - úgy indul, mintha mozgalmár agitka volna, aztán pukkan a poén, kiderül, hogy ez reklám, s ami összetartja a széttartókat, nem mozgalom, hanem melltartó. A csapatmunka kreativitása csinál színházat az irodalmi színpadból. A hozott anyag: az újságdokumentum. A saját anyag: a színész. Rátkai Erzsébet hol korviseletet stilizáló ruhát ad a szereplőkre, hol "eldobható papírba" csomagolja őket; az előbbiben szabadabban mozoghatnak ahhoz, hogy kiélhessék egyéniségüket. Kiss Mari gunyoros, okos, elmélázó tekintete súlyos kommentárja a történéseknek, például amikor akkurátusan krétával a táblára írja a rövidítésekké zanzált háborús halottakat. Bíró Kriszta ironikus, eminens és provokatív; egy diáklány elánjával néz a jövőbe, minden nevetése, dacos nézése, ebadta kópésága mögött van egy hátsó gondolat. Gryllus Dorka éles és szemtelen, egy föllázadt úrilány, aki zavarba hozza a nézőt a személyesen rátukmált illemkódexszel. Debreczeny Csaba a konform ifjú, aki vagy a jólneveltséget viszi túlzásba, vagy az ügybuzgó alkalmazkodást; utóbbit hatalmasan elfajult ugrásokkal és földre csapódásokkal teszi nyomatékossá mint nyilas testvér. Gyabronka József minden hangjából kihallik a szarkasztikus felhang; mondatainak, gesztusainak dupla a fedele. Dunai Tamás intellektuális, vidor és elegáns; szemhunyorításai bölcseleti tartalmat hordoznak. Gálffi Lászlóból kikandikál a csepűrágó bohóc, amikor politikusok bőrébe bújik, és komorrá lőn, mikor mondandójának szövegalattija van.

Az előadás egyik csúcspontja, midőn a rendszerváltás küszöbén munkások írnak levelet "Grósz elvtárshoz". Kiolvasható belőle, mit vártak az egyszerű emberek a jövőtől. Talán ez volt az utolsó őszinte hang. Az azóta eltelt időt csak szecskává aprított címszavakban öklendezik föl a szereplők. Ismerős nevek és fogalmak törnek elő a kusza mormogásból, napjaink agyoncsócsált vezérmotívumai. (Az "ezerév"-nél derültség a hátsó sorokban és az erkélyen.) Talán nem is lehet máshogy túllépni e mai kocsmán, mint a vaksin egymásba kapaszkodva botorkálók imamalmával. Nem épp hurráoptimista befejezés. S mi ok van rá, hogy másmilyen legyen?

Mácsaiék óvatosan és sikeresen kínálnak minőséget ott, hol eleddig (szellemi) lény nem lakta éj volt. Legyen világosság!

Koltai Tamás