ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Áldott szegénység

Mozgó Világ, 2010. április

Tartja magát Murger, vagy mi tartjuk magunkat bizonyos elvekhez, ami Murgernek kedvez. Szeretünk mesterségesen kényelmetlenkedni, mintha annyira egyszerű lenne megmondani, mit is rontottunk el az életünkben. Kosztolányi érett költészetének fele ekörül zajlik, jaj, hol van már a régi szegénység, itt sétálok a téli éjszakában szivarozva, meleg kabátban, és nem tudom, megismernek-e még a csillagok. A mai, profán olvasó meg azt mondja, hogy édes öregem, ha más bajod nincs, ezen még könnyen lehet segíteni, dobáld el a pénzed, add el a lakásod, és megint otthon leszel az égben.

Kosztolányi azonban nincs egyedül. Legalábbis ahogy elnézi az ember a díszbe öltözött operai közönséget, amint annyi pénzt költ jegyre, amenynyiből mások egy hétig eltengődnének, és csak azért, hogy két órán keresztül nézzék a zenében nyomorgókat. Murger maga jelöli meg a bohémeknek azt az alfaját, amely élvezi a szegénykedést, örül annak, hogy vékony nadrágot hordhat télen, mert azt érzi, ez az igazi élet. Aztán eltelik néhány év, a műkedvelő bohémek visszakéredzkednek a húsosfazék mellé, és leköltöznek vidékre jegyzőnek, emlékezni a régi, szép időkre. Ezek az emberek tartják ma is életben a történetet, ezek miatt volt érdemes megzenésíteni, megfilmesíteni, átdolgozni és újragondolni; Török Rezső vagy Kaurismäki, Puccini vagy a musicalszerző Jonathan Larson biztosra mentek: lesz közönségük.

Nem a nagy leleplezési vágy miatt mondom, egyrészt, mert ez nem valami hatalmas felfedezés, másrészt meg én is Bohémélet-rajongó vagyok, és hogy miért, arra is tudta már Murger a választ. Mert a bátorság a fiatalok erénye, és a remény a szegények kincse. Ha egy ravasz testcsellel sikerül a fiatalság utáni vágyat a szegénység utáni vággyal fölcserélni vagy legalább egyesíteni a kettőt, már benn is vagyunk a klubban. Mindössze annyi epedés marad az illúzió után, hogy ne arany függöny elé jöjjenek ki meghajolni a rongyosnak álcázott milliomos énekesek, ne lássuk, amint beszáll luxuskocsijába a kis Mimi, maradjon valami kisszerű az egészben, inkább Erkel Színház, mint Metropolitan Opera.

De ez a kívánság teljesül is az Örkény István Színház változatában, nem zavaró a hely gazdagsága, egymás hegyén-hátán ülünk a szomszédokkal a sűrű széksorokban. Lehet megint kívánni. Azt kívánom, hogy az eszközhasználat legyen olyan takarékos, amilyen csak lehet. Egyrészt azért, mert az is kizökkent, ha fenomenális díszleteket kell néznem, ha látom, hogy vagyonokat költenek el a szegénység illúziójára, másrészt azért, hogy érezzem: játék. Hogy nem vagyok okosabb az előadás rendezőjénél, hogy ő is pontosan tudja, illúziót kergetünk, bátor és tehetséges önmagunk illúzióját, és akár ilyenek voltunk, akár nem, most biztosan nem vagyunk olyanok, hiszen akkor nem itt ülnénk. És ha bátrak és tehetségesek utoljára fiatalkorunkban voltunk, talán megengedhető egy kis infantilizmus is, nem idegen gondolat, és többnyire be is szokott jönni. Mondjuk, hogy Csuja Imre brünnyögve jön meg, mintha ő lenne a kisteherautó, létrával a fején? Nagyon jó, ilyesmire gondoltam, köszönöm. Egyszerre eszköztakarékos, ifjúsági és mulatságos.

Ezen az alapon zajlik az előadás, így rendezte Ascher Tamás. Ami kerülendő az illúzió miatt, azt könnyedén elkerülte, elmondják, hogy a két bohém délután megivott tizenöt üveg bort, de éppen csak spiccesek tőle, kicsit billeg a járásuk, de nem okádnak oda a színpadra. Mindent könnyített változatban kapunk. Nézhetjük a másik oldalról is, és azt mondhatjuk: totális színház, amit csak lehet, eljátszanak, a legparádésabb és leghatásosabb pillanatokban a díszletet is önnön testükkel pótolják ki a színészek, rögtön a darab elején a két házteteji vízköpőből csak az egyik díszlet, a másik a félmeztelen Polgár Csaba. Ugyanő játssza a második felvonásban a hullámos papagájt, kék zakóban, színes, kötött sapkával a fején, tipeg, tollát tisztogatja, majd egy óvatlan pillanatban Csuja Imre vállára száll – fenomenális.

Totális színház, egy ember több szerepet is játszik, még a főszereplők között is van, akinek meg kell osztania magát, elveszíti a színész a személyiségét, szereppé válik, akit csak a jelmeze különböztet meg a másik szereptől. Egyszer sem éreztem, hogy ebből zavar támadhatna. És totális a színház azért is, mert semmi nem marad a könyvben, a szerzői utasításokat is elmondják. Nem spanyolviasz, az évadban ugyanígy vitték színre a Bárkában az Esterházy-darabot, de abban több volt a kényszerűség, a nem-színdarabot csak úgy lehetett színpadra vinni, hogy hangsúlyozzák színpadszerűtlenségét. Itt meg mintha fordítva történt volna, annyira színház és csak színház, amit látunk, hogy ezzel hangsúlyozzák életidegenségét.

Attól színház a színház, hogy színészek vannak benne, legalábbis ez a klasszikus felállás, és Ascher van annyira okos és bajtársias, hogy engedi a színészeket élni, rendezőként lerakja az alapokat, aztán tessék menni, játszani. Ők meg játszanak, nincs gyenge pontja az előadásnak, nincs színésze, akire ne szeretettel gondolna vissza az ember. Van, akit jobban szeret, mert Csuja Imrét muszáj, és ez a flegmaság, ahogyan a korosodó bohémet alakítja, az a muzsikusközöny, ahogy Schaunard a világban él, a legegyszerűbb, leghétköznapibb tapintatot sem érezve, a szörnyen kínos helyzetben a legkisebb zavart sem mutatva, az tényleg lenyűgöző.

Kis szereppé válnak a bohémnők is, Musette többszörös szereplő, Szandtner Annának nem csak a könnyűvérű (itt nem is könnyűvérű) lányt kell adnia, de vécésnénit, sírszobrot, pincérnőt, margarétacsokrot és a Rodolfo által megfestett Átkelés a Vörös-tengeren című képet, ez utóbbit bravúros táncőrülési jelenetként, de a többit is hibátlanul, látjuk, hogyan születik a nagy színésznő a tehetségből. Hámori Gabriella csak Mimi, finom, álmodozó és mégsem idegekre menő. Hámori Gabriella valószínűleg csak nekem probléma, soha nem értem, hogy ha valaki ennyire átgondolt, okos, visszafogott és mégis eleven a színpadon, akkor ez miért nem jön át a filmeken is, de biztosan van ennek valami egyszerű magyarázata. Mindenesetre aki csak filmen látta Hámori Gabriellát, annak mennie kell a színházba, hogy sürgősen átgondolja elhamarkodott ítéletét, és a színház után talán megértőbb, megbocsátóbb a filmszínésznővel is.

A festő-költő párost Aki Kaurismäki megcserélte, nyilván azért, hogy Rodolfót (ő az operai nevét hozza a darabba, nem a Murger-féle franciát) még nehezebb helyzetbe hozza, albán bevándorló festő, nemcsak magányos, de idegen is, és marad egy fordulati lehetőség a cselekményben, ki lehet utasítani – meg is teszik. Marcelben két szerep egyesül, egyszerre önmaga, de az eredetivel ellentétben nem festő, hanem költő, irodalmi ember, és Colline, a filozófus, aki így kimarad ebből a változatból. Jonathan Larsson a Rent című musicalben vagányabb volt, Colline és Schaunard homoszexuális pár, Kaurismäki jobban vigyáz a közönség illúzióira. Az illúziók pedig élnek, a hagyományos módon csinos Debreczeny Csaba ázottkutya-parókával némileg jóképűtlenítve játssza Marcelt, Széles László az albán, és tényleg sikerül is a parókával valami vadabb, balkáni formát adni neki, anélkül, hogy, mondjuk, egy eltúlzott bajusszal túlságosan messzire, mondjuk, Mozart Cosi fan tuttéjának albánjai tájára küldenék el a figurát.

Mozart amúgy is szerepel a darabban, sőt ő a legszebb pillanat. A második felvonásban két operajegyhez jut Marcel, persze eszében sincs szenvedni a nyűg alatt, elküldi a lányokat szórakozni. Az előadás a végéhez közeledik, szól hangosan a színházi utasítás, és valóban: a színészek dalra fakadnak, eléneklik a Figaro házassága fináléjának elejét. Nem panasz, de tény, hogy meszsze ez az egész darab leghatásosabb pillanata. Debreczeny Csaba kezdi, hogy Contessa, perdono, aztán belépnek a többiek is, a díszlet mögött a zenekar, mindenki énekel. Megvilágosító pillanat.

Eddig is szólt a zene, nem is rosszul, kisegyüttes rejtőzött a magasban, Máthé Zsolt többször is előadta nagyszerű franciasanzon-paródiáját, a gargalizálva gajdolást, mindig muszáj volt röhögni rajta. A magam részéről végigrettegtem az egész első felvonást, hogy mikor fognak megszólalni Puccini dallamai, hiszen az ma már kihagyhatatlan ennél a történetnél, és minden eltelt perccel hálásabb voltam Ascher Tamásnak, hogy kibírta nélkülük. Mikor eddig eljutottunk a darabban, rájöttem, hogy megnyugodhatok, nem lesz Puccini-idézés, sikerült a függetlenedés, ez a történet a maga lábán akar megállni. Sikerült is. És ekkor Mozart, betétszámként.

Hálás vagyok ezért a pillanatért. Nemcsak azért, mert annyira szép, és tényleg meg is szólal, hanem mert megvilágosító erejű. Az ember egyszerre rájön, hogy mi a baj a darabbal. Hogy semmi. Szórakoztató, érzelmes semmi, zene nélkül mégis csak hüppögés, lágyulás, hamiskártya. És miután ez megtörtént, már nem is fáj, hogy Mimi olyan jellegtelenül hal meg, színpadon kívül, vér- és könnytelenül, amíg Rodolfo virágért rohan. Már helyére kerültek a dolgok, jól szórakoztunk, és ez nem panasz, de tény.

 

Fáy Miklós