ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

„Szülőföldem, vesztes vagy”

Szinhaz.net – 2011. március 14.

Történelmi témájú, de nem történelmi dráma a János király. Shakespeare-nél sem az, még kevésbé Dürrenmatt átdolgozásában.

A történeti alap: a Plantagenet-dinasztia alapítójának, II. Henriknek két fia, Oroszlánszívű Richard és Földnélküli János között dúlt a harc a koronáért, s miután az Angliában csak hébe-hóba megforduló Richárd egy csatában elesett, hátrahagyott egy törvényes fiút, Arthurt meg egy törvénytelent, Falconbridge Fülöpöt. A trónra lépő János (1199-1216) ellen a francia uralkodó, II. Fülöp háborút indított, hogy visszaszerezze az angolok által birtokolt francia területeket, illetve megkoronáztassa a kiskorú Artúrt. János unokahúga és a francia dauphain közötti házasság révén a viszály békésen megoldható lett volna, de a pápa kiátkozza Jánost és kötelezi II. Fülöpöt, hogy folytassa a háborút. Az angol uralkodó győzedelmeskedni látszott, amikor az elfogott Arthur meghal, az angol urak elpártolnak Jánostól, és kikényszerítik tőle a Magna Chartát. II. Fülöp átkel a Csatornán, és sorra foglalja el az angol tartományokat, amikor János kibékül a pápával, aki leállítja a háborút. János gyanús körülmények között egy kolostorban hirtelen meghal, utódja kiskorú fia, aki III. Henrik néven lesz király.

Bár Shakespeare is, Dürrenmatt is felvázolja e történeti eseményeket, egyiküket sem a krónika bemutatása érdekli, hanem az árulások sorozatának analízise. A két történelmi szereplő, János és II. Fülöp mellett főszerepet kap Fülöp, a fattyú is, aki János jobb keze lesz. A tanácsadó a ráció talaján áll, bár maga is uralkodói babérokra vágyik. Tanácsai a kompromisszum-keresés jegyében születnek, kiegyezést javasol a küzdő felek között éppen úgy, mint a király és népe között. Ám ötletei rendre visszájukra fordulnak, s újabb vérontást eredményeznek, mert mindig a manipuláció győz. A manipuláció mestere Pandulpho milánói bíboros-érsek, pápai küldött, így végül négyük között zajlik a dráma, amelyet háttérből a királyi családok nőtagjainak kisszerű intrikálása is kísér.

Már Shakespeare-nél is az derül ki, hogy egyik uralkodó sem különb a másiknál, mindegyiküket a pillanatnyi érdek mozgatja, s csak a hatalom birtoklása érdekli őket. Ez a látlelet

Dürrenmattnál élesebb és egyértelműbb, az írói megközelítés pedig egyértelműen komédiai. Bagossy László még groteszkebbé és abszurdabbá teszi a dürrenmatti képet, s az Örkény Színházban politikai pamfletet rendez. Ez nem azt jelenti, hogy a darabot egy pillanatra is durván aktualizálná, de a hangsúlyozottan színházi produkció számos asszociációs lehetőséget teremt - a konkrét mai közállapotainkra éppen úgy, mint a mindenkori politikai-hatalmi viszonyok általános összefüggéseire vonatkoztatva.

A rendezői szemléletet jól érzékelteti a kezdő- és befejező kép: amikor felmegy a piros függöny, egy újabb piros függöny előtt hatalmas palástban ül a koronás, de öltönyös János, kezében az uralkodói jelképek (jogar, országalma). A második függöny felhúzásakor János anyja és unokahúga tűnik elénk, az újabb függöny mögül az udvar újabb tagjai, hóhérok válnak láthatóvá, végül az utolsó függöny láttatni engedi a népet, az akasztottakat. A zárókép fordított sorrendben tárja elénk a társadalmi hierarchiát, amelynek első szűkített képébe ezúttal Angoulême Izabella, János felesége ül a trónra a csecsemő Henrikkel, mögöttük Pembroke grófja, a buzgó és mindenre kapható miniszter, a középszer megtestesítője, a jövő embere áll.

A két uralkodóház, a két oldal felcserélhetőségét mint a mű egyik alapgondolatát a rendező azzal is nyomatékosítja, hogy Pembroke-ot meg Chatillont, János miniszterét és II. Fülöp követét ugyanazzal a színésszel, Máthé Zsolttal játszatja. Máthé csupán kifordítja nyakkendőjét, amely hol piros, hol kék oldalát mutatja felénk, illetve követként belső zsebéből szőke parókát ránt a fejére, miniszterként meg szivarzsebéből sötétkeretes szemüveget kotor elő, s kész az „átváltozás".

Bagossy Levente díszletének alapeleme a függönysor, máskülönben csaknem üres színpadon játszódik az előadás. A nagy békekötés-jelentben az uralkodók mintha körhintán ülnének: János kasírozott lovon, II. Fülöp gyaloghintóban pózol. A végkifejletben a felgyorsult események érzékeltetésére villanásnyi állóképekre nyílnak-csukódnak a függönyök. Ignjatovic Krisztina ruhái a figurák típusjellemzőit emelik ki. Arthur, akinek nevében a háborúskodás folyik, nyeles báb, amit a színészek egymás kezéből átvéve keltenek életre.

A főszerepeket alakító színészek nagyszerű karaktereket vonultatnak fel. Debreczeny Csaba cinikus, a hatalmat a hatalomért szerető Jánosát az arcára fagyott, kiismerhetetlen mosoly jellemzi. Gálffi László Jánoshoz igencsak hasonlatos II. Fülöpjét pedig piperkőc mozdulatok sora. Mintha mindketten álarcot viselnének, és folyamatosan szerepet játszanának a külvilágnak. A szálakat a Fattyú és a viszonylag későn színre lépő Pandulpho mozgatja. Mácsai Pál démonikus alakot formál a bíborosból, de bemutatásakor a rendező nem átall a bohózat eszközeihez nyúlni, amikor érkezését a társaság mindig máshonnan várja, mint ahol a színész épp felbukkan. János meghunyászkodásakor Mácsai, Debreczeny és Polgár Csaba a dupla fenekű komédiázás mesteriskoláját mutatja be. A legösszetettebb feladat Polgár Csabának jutott, aki a Fattyú nagyravágyását, okosságát, cseppet sem önzetlen szolgálatkészségét, majd az új hatalomhoz való átállás erkölcsi lehetetlenségét s a mindebből következő kiábrándultságot egyaránt érzékenyen közvetíti. János az ő segítségével ismeri fel: „Anglia nem enyém és nem a tiétek. /Mi csak igazgatjuk, de vajon jól? /Profitálunk. S amit mi csőcseléknek /Hívunk, azé az ország. Ami nékünk /Üzlet, azért a nép fizet." De ő végül dühös tirádájába azt is kimondja: „Szülőföldem, vesztes vagy." S ez egyáltalán nem megnyugtató és bíztató konklúzió. Sem a XIII. században, sem ma.

Nánay István