ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

EGY POHÁR VÍZ

Élet és Irodalom LV. évfolyam 49. szám, 2011. december 9.

Nem Eugène Scribe e címen ismert pihekönnyű darabjáról van szó, hanem két másikról, amelyekben nagyobb az egy pohár vízzel jelzett tét. Hasonló élményből születtek, de a hangvételük eltérő. A köztük levő időbeli távolság száznegyven év, ami az ebből adódó különbségek ellenére sem akkora, amekkorának látszik. A helyszín ugyanaz: Oroszország.

A rendőrségen agyongyötört hivatalnok, Tarelkin - Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című 1869-es velőtrázó komédiájában - hiába kér egy pohár vizet, azzal kínozzák, hogy nem adnak neki inni, így akarják rávenni, hogy elárulja, hol vannak a zsaroló iratok, amelyek révén adósságaitól szeretne szabadulni és magának biztos egzisztenciát teremteni. A veszélyt orrontó Varravin tábornok a letartóztatási eljárás részeként Tarelkint démonoktól megszállt vámpírnak - Elbert János klasszikussá vált magyarításában fordult farkasnak, szopórémnek, szipolylidércnek - nyilvánítja, amivel szemben csak ez a bánásmód használ. Az arisztokrata író kényszerű éveket szentelt - jórészt saját börtöntapasztalataiból - a korrupt orosz igazságszolgáltatás rendszerének és hatalmi visszaéléseinek leírására, így született drámatrilógiája, amelynek a Tarelkin halála az utolsó darabja. Az orosz irodalomban markáns vonulatot képező fantasztikus realizmus a csúcsra van járatva ebben a bizarr szatírában. Hiperbolikus elrajzoltságukban ijesztően valódi emberek nyüzsögnek a színműben, maga a címszereplő is panoptikumfigura, aki halottnak nyilváníttatva magát, elmaszkírozva, szomszédja (a tényleges halott) személyében folytatja életét. A rendőrségi „mechanizáció" (© Elbert) pribékjei és áldozatai egyaránt groteszk karikatúrák, legkivált a hatalom mámorától fokozatosan megittasuló Raszplujev rendőrbiztos, akinek konstruk¬tív tervei között szerepel egész Oroszországot letartóztatni. Végül a nagyobb formátumú gazember, a tábornok lesz a győztes, a kisebb kaliberű gengszter, Tarelkin pedig fölajánlja szolgálatait - egyenesen nekünk, nézőknek -, mondván, hogy hivatali összevonásra és átszervezésre mindig szükség van, amiben legújabb kori tapasztalataink szerint nem téved.

Az Örkény Színház előadásának rendezője, Mácsai Pál rátesz néhány lapáttal a szerző „szereposztására", nála nemcsak Tarelkin és Varravin játszik szerepet - adja ki magát másnak -, hanem a társulat zöme is, amennyiben több karaktert formálnak meg a játékban. A protézisek, vendéghajak, elméretezett ruhák fokozzák a bábszerűséget - a produkció jelentős részben a jelmez- és maszktervező Nagy Fruzsina parádéja. Kitömött hasak, kopaszparókák, fogpótlások és egyéb kiegészítők segítik létrehozni a színészeknek az extrém figurákat. Az első részben még csak lélek nélküli bábszínház az eredmény, a másodikban már a legkisebb szerep is megtelik vérrel és élettel. Takács Nóra Diána - az ő tagbaszakadt, loncsos hústorony szakácsnője már az elején is pompás -, Bíró Kriszta, Máthé Zsolt és Ficza István a panoptikum sterilitását egyeztetik a kihallgatási tortúra áldozatainak egyéni túlélési technikáival. Vajda Milán mint Raszplujev és Gyabronka József mint Óh rendőrkapitány - az a főnök, akin a piros karszalag van: Raszplujev menet közben veszi át a „megbízatást" - karakteres és mímes kettős, kivagyi székjátékuk (is) a bohóctréfák kikölcsönzése. Vajda jovialitása fokozatosan telik meg a tapló rendőrbiztos hatalmi révületével, figurája fölidézi édesapja harminc évvel ezelőtti frenetikus alakítását. (Székely Gábor emlékezetes, 1981-es nemzeti színházi rendezésében a remek Vajda László volt Raszplujev és Kun Vilmos a förtelmes kis patkánynak ábrázolt Tarelkin.) Debreczeny Csaba Tarelkinje a nyomott kistisztviselő profi bűnözővé válásának hiábavaló igyekezetét, Epres Attila Varravinja az öltönyös hatalmi elit bűneit simán eltussoló pofátlan fölényt hangsúlyozza.

Izsák Lili letört lépcsőjű, steril, fehér „kiállítótér" dobozában, erős, tiszta fényben folyik a laborjáték, tökéletes a kontraszthatás, csillan az áttetsző kancsóban megvillantott (megtagadott) víz. Egyszer a dizájn küllemű vallatólámpákat is felénk fordítják, amikor pedig nincs elég delikvens a „mechanizáció" bemutatásához, a zenész Kákonyi Árpádot rendelik a színpadra - ő egyébként dobokon-húrokon játszva, pengetve, nyeszetelve ritmizálja, hangszereli, hangulatfesti a „mutatványokat" -, és demonstratíve jól fölpofozzák. Jogos. A művész is azok egyike (kell hogy legyen), akik a sallereket kapják.

A moszkvai Teatr.doc Egy óra tizennyolc (perc) című előadásában szimbólummá válik az egy pohár víz. Egy pohár (vagy egy csésze) forró vizet kér az előzetes letartóztatásban levő Szergej Magnyickij, hogy teát vagy levesporból levest készíthessen magának. A bíró - és mindenki más - megtagadja a kérést. Ez nem fikció, hanem megtörtént eset 2009-ből. A harminchét éves ügyvédet egy évig tartották előzetesben, vádemelés nélkül. Senkivel nem érintkezhetett, nem telefonálhatott, csak leveleket írhatott. Hasnyálmirigy-gyulladást kap, nem részesítik orvosi ellátásban, egy óra tizennyolc percig hagyják magányosan haldokolni, a földön fekve, bilincsbe verve. A történtek utólag nyilvánosságra kerülnek, a nemzetközi tiltakozás hatására Medvegyev elnök vizsgálatot rendel el, amely nem talál bűnöst. A bírót kitüntetik.

A Magnyickij-ügy nem olyan vérfagyasztóan mulatságos, mint a Tarelkin-ügy. A rendőri tortúra és az „igazságszolgáltatás" túltesz Szuhovo-Kobilin képzeletén. De az író-rendező Mihail Ugarov nem a fantasztikus realizmus eszközeivel dolgozik, hanem dokumentumokkal. Nem az eset hátterét dolgozza fel - Magnyickij korrupciós ügyeket leplezett le, kétszázharminc millió dolláros sikkasztással vádolt meg „Varravin típusú" hivatalnokokat a belügyminisztériumban -, csak a tényeket. Rövid monológok hangzanak el, a bíróé, a nyomozóé, az orvosé, az ápolóé, a lányé, aki a vezető mellett ült a Magnyickijt szállító mentőautóban, és egyszer sem nézett hátra. Egyikük sem segített, mindannyian közömbösen indokolják részvétlenségüket. Létező emberek, de találkozni nem lehet velük - a korrupcióval vádolt hivatalnokokkal sem, ők Dubaiban üdülnek -, bejutni hozzájuk képtelenség, meghívásnak nem tesznek eleget. Oroszországban bírót, orvost, politikust, mindenkit és mindent meg lehet vásárolni pénzért, mondják a szereplők - színészek és civilek vegyesen - a háromnegyed órás előadás utáni, a produkció részét képező beszélgetésen. Egy pohár forró vizet is lehet venni. Az utolsó, tizedik - egyperces - epizódban a bíró a túlvilágon megvásárolja a forró vizet, de poharat nem kap hozzá. Ráöntik a kannából a kezére. Feljajdul. Vége.

Ennyi az ítélkezés ebben a szikár, annál beszédesebb minimál színházban. Tíz éve játszanak egy kis pincében Moszkvában, ahol az emberek közömbös arccal néznek el egymás mellett a metróban. Moszkva tele van üzleti színházakkal, amelyek igazgatói épülettoldalékoló projekteken gazdagodnak meg, és ahol negyvenezer forintnyi összegbe kerül egy színházjegy. A Teatr.doc ingyen játszik. Hagyják őket játszani, Putyin borzalmas Oroszországában a színház nem számít.

Leonyid Groszman szerint Szuhovo-Kobilin darabjában Tarelkinnak bele kell halnia a tortúrába, hogy aztán feltámadhasson (ahogy Székely rendezésében történt). Magnyickij nem támad föl. A Tarelkinok örök életűek. Úgy látszik, azok a rendszerek is, amelyek a Magnyickijeket meggyilkolják.

Koltai Tamás