ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Esztelen világ

Élet és Irodalom,  2011. március

„Gonosz egy darab”, mondja Shakespeare-átiratához, a János királyhoz fűzött jegyzeteiben Dürrenmatt. A legkevésbé sem túloz, hiszen kíméletlenül a szemébe röhög benne a világnak, és csak rossz szava van azokról, akik irányítják. A fénykorát a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben élő svájci szerző kicsontozta az eredeti királydrámát, aztán a húst dobta el – a jellemek és helyzetek gazdagítására alkalmas emberi tartalmakat –, és csak a csontvázat hagyta meg, a lecsupaszított, szemérmetlen hatalmi szándékok szikár szerkezetét. A politikai modellt. Megtehette, mivel a János király Shakespeare-nél is politikai dráma volt, nála ugyan inkább hazafias, nemzeti szellemű darab, bár a szerzőnek némi nehézségébe ütközött Anglia ügyét erkölcsileg győztes ügyként beállítani. A királyi család hölgytagjai kofák módjára pörlekednek a hatalomért, írta egykor Benedek Marcell az eredeti színműről. Dürrenmattnál mást sem csinálnak királyok, hercegek, miniszterek, államférfiak és államnők, világiak és egyháziak, mint kofálkodnak, kufárkodnak, adják-veszik az országokat, tartományokat, városokat és népeiket. „Rátok vetettem ki az új adót, / És nem a népre, de mégis nekik / Kellett fizetniök” – mondja a király a saját elitjének. „Tegyük bolonddá népeinket?”, kérdezi a másik király. Teszik, illetve az előbbi teszi, amikor Magna Charta néven alaptörvényt hoz. „Megvéd a hatalom és a jog”, állítja a király. „Inkább csak a hatalom, nem a jog”, mondja az anyja, aki dörzsöltebb nála.

Aktuális egy darab, nemcsak gonosz. Szerzője most lenne kilencven. Ha megéri, sűrűn bólogatna.

Dürrenmatt kicsit belepancsolt Shakespeare-be, az Örkény Színház kicsit belepancsolt Dürrenmattba – dramaturg: Gáspár Ildikó –, még Shakespeare-t is visszapancsolta egy-két löttyintéssel. Mindketten jól jártak. „Egy pillanatig sem kétséges előttem az az elv, hogy Shakespeare átírható – írta Brook a hatvanas években. – Végül is a szövegek nem enyésznek el. Bárki azt teheti egy szöveggel, amit szükségesnek tart, ettől még senki sem szenved kárt.” Több mint húsz évvel korábban, 1945-ben a Birmingham Repertory Theatre-ben rendezte Shakespeare János királyát, betoldásokkal egészítette ki az eredetit, és az első jelenet udvari tablója helyett bacchanáliával indított. Predürrenmatti előadás lehetett. Az a János király, amelyet Stratfordban láttam a hetvenes években, már teljesen dürrenmatti volt.

Az Örkény Színház Dürrenmattja pedig shakespeare-i (is). Ma már nincs nagy különbség a két szerzőt egyformán józanul kezelő szemlélet között. Illúzió egy szál se, semelyiknél. Bagossy László rendezése pamflet a javából. Színjáték. Vörös bársonyfüggönyök nyílnak szét, egymás után, sorban fölfedve a királyi hatalmat, és ami mögötte van: előbb az országalmát és a jogart, a rétegesen öltözött uralkodót – kívül palást, belül öltöny –, aztán a militarista hódítások bohózati szereplőit, a hóhérokat, végül az akasztottakat, akik olykor szerepet cserélnek az előbbiekkel. Vagy csak kellékeket. A királyi bizalmasokat, az angol Plantagenet Jánosét és a francia II. Fülöpét – Pembroke-ot és Chatillont – ugyanaz a színész, Máthé Zsolt játssza, csak parókát és szemüveget váltogat, illetve piros nyakkendőjét fordítja kékre, és viszont. (Brook írta azt is pályája elején, hogy a régi Shakespeare-előadások unalmas konvenciója szerint piros volt az angliai jelenetek színe, kék a franciáké). A díszlet és a jelmez – Bagossy Levente és Ignjatovic Kristina – itt főszereplő: komédiai kellék. Kasírozott ló és ácsolt gyaloghintó. Oroszlánbőr köpönyeg és oroszlánfej kapucni az Oroszlánszívű Richárdot láb alól eltevő Lipót hercegen. A gyermek Arthur, a trón várományosa, akinek a nevében (vagy akinek a trónigénye ellen) az öldöklés folyik: bábfigura. Mások mozgatják és beszélnek helyette. Ő az ártatlanság képe s bánaté. Élettelen figuraként az egyetlen, akinek lelke van. Az előadás megható jelenetében – nem az egyikben, mert nincs belőle több – falnak támasztva ül, önállóan mozgatja a fejét jobbra-balra, rémülten követve a párbeszédet, amelyben a sorsáról döntenek.

A színjátékhoz közönség is kell. Mi vagyunk a közönség, nekünk játszanak. (Ki másnak játszanának?) Amikor az ellenséges uralkodók megszólítják Angers lakóit, felkapcsolják a nézőtéri fényt, ez persze régi-új trükk, az országelsők meglepődnek, hogy ott vagyunk. Kihagytak minket a számításból, ránk csak hivatkozni szoktak, de hogy tényleg vagyunk is, az kellemetlen, sőt zavaró. Szükséges rossz, hogy meg kell bennünket szavaztatni – a beépített színházi szószólók beszélnek a nevünkben –, de mert vonakodunk különbséget tenni közöttük (Dürrenmatt ebben a tekintetben idealista volt, és hízelgett nekünk), a leghasznosabb mindannyiunkat a földdel egyenlővé tenni.

A történelmi trupp laza mai reflexiókkal játszik. Debreczeny Csaba nyegle, nyafka, gyerekesen trucc János király, akire folyton rászól a mamája, hogy ne rázogassa a lábát. Pogány Judit édesen cinikus, tündérien gonosz satrafa Eleonóra anyakirályné. Gálffi László cinikusan fanyar, leereszkedően kandi, mindenre kapható II. Fülöp. Szandtner Anna előbb álmatag, lusta, majd vérmes, fölgerjedt Kasztíliai Blanka, aki amazonként lázad, mert politikai érdekből adják-veszik. Für Anikó mint Konstancia a fiacskájáért, a báb-Arthurért is, de leginkább trónigényének teljesüléséért aggódó anya. Takács Nóra Diána a púpos Angoulème Izabella szerepében mindvégig sértetten fensőbbséges, hogy aztán a legvégén a házassági paktumok nyerteseként diadalmasan fölmutathassa az öléből sarjadt, soron következő, groteszk, koravén pólyás uralkodót. Csuja Imre harcolhatnék és zabálhatnék bunkó Ausztriai Lipót. Az egyetemista Ficza István retardált, bamba dauphin. A világpolitikai szereposztás fölé magasodik Mácsai Pál mint Pandulpho bíboros-érsek, pápai követ, egy lenyűgöző, gátlástalan és hitetlen hatalmi technokrata – egyben hamisítatlan, züllött vásári ripacs –, aki a központi ideológia uralmi pozíciójából megvetően lesajnálja a bugris vidékiek világi töketlenkedését. Ő is kifelé játszik, mint szerepe szerint mindenki más, hiszen nincs a közelben senki, aki miatt lepleznie kellene valódi önmagát. (Esetleg, „mi, a nép” – a közönség – számíthatnánk, de hát…)

Egyetlen bonyolultabban furcsa alak van a színpadon, a Fattyú – balkézről királyi sarj, neveltetése szerint népfi –, aki Shakespeare-nél még nagyszájú, kivagyi legény volt, a később hagyomány romantizálta (Swinburne például nemzeti hősnek látta), Dürrenmatt pedig becsületesen naiv plebejusnak tartja, aki fölemelkedve az országnagyok közé eszével akarja „helyretenni az esztelen világot”, más szóval ügyesen taktikus tanácsaival megpróbálja jobb belátásra bírni, mondjuk így: politikai felelősségükre ébreszteni a hatalmasokat. Persze elbukik, és ideáiban csalódva visszamegy népnek. Polgár Csaba egyetlen pillanatra sem idealizálja a kétségkívül jobb emberi minőségű figurát, ellenkezőleg, megmutatja, hogy őt is bedarálja a rendszer. Egy ideig lenge bájjal igyekszik menteni a menthetőt, svihákoskodik a relatíve jó (vagy inkább nem a legrosszabb) cél érdekében, de aztán feladja, őt is legyűri a pofátlan cinizmus, korunk kenetteljes pimasz hatalmi emblémája. Hátborzongató pillanat, amikor érzelmes halotti beszédet mond a karjában tartott politikai áldozat, az élettelen Arthur-báb fölött – majd egy lezser mozdulattal lerúgja a közönség közé.

  Koltai Tamás