ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Páneurópai piknik

 

 

 

 

Kovács Bálint a Merlin avagy Isten, Haza, Családról - KRITIKA

Létrehoztuk, amit akartunk, na és akkor most hogyan tovább?

 

Az antik Róma helyett - szellemiségében legalábbis - a 2010-es évek Magyarországán játszódó, mesteri Korijolánusz után aligha gondolta komolyan bárki, hogy Polgár Csaba keze alatt Merlin, Artus király és a Kerekasztal története valóban valamiféle kelta mondaként fog megelevenedni; de talán még azt sem, hogy Polgár és a HOPPart meg az Örkény Színház tagjaiból álló csapat majd érintetlenül hagyja Tankred Dorst abszurd, nagy ívű és posztmodern világelgondolását. És valóban: az Örkény színpadán, Izsák Lili nagyszerű, az előadással együtt élő-lélegző, százarcú, retrós kopottságában is esztétikus terében ismerős, kelet-európai (a színpadot uraló lakókocsi tetején balra hajló címerkereszt nem hagy kétséget: magyar) értelmiségiek tesznek-vesznek. Egy kerti bútorokkal és kerek sörasztallal felcicomázott udvarban vagy lakókocsiparkban elmélkednek arról, milyen is kellene, hogy legyen az új társadalmi berendezkedés. Lehetne például ez az ország egy olyan asztal, amely kerek, így nincs asztalfője és asztalvége, ezért mindenki egyenlő, aki leül mellé. Máshogy nevezve: demokrácia.
Ahhoz sem kell nagy fantázia, hogy ezt a pikniket éppenséggel páneurópainak nevezzük. Persze azért valamennyi képzelőerő mégis kell ehhez, hiszen, noha a szöveget alaposan átformálta Gáspár Ildikó és Bánki Gergely, a trupp tényleg eljátssza Tankred Dorst Merlin avagy a puszta ország című darabját: a cselekmény stimmel a fő pontjaiban, még ha a kilenc órányi szöveget persze jelentősen meg is kurtították. A társadalmi-politikai utalások tényleg utalások, így lehetőséget adnak a nézőnek, hogy politikai hevületével arányban feleltesse, vagy ne feleltesse meg a személyeket és szituációkat a rendszerváltás óta eltelt évek figuráinak és helyzeteinek.
Mindenesetre ha akarjuk, láthatjuk, amint ezek a nyakkendős értelmiségiek kikiáltják az új eszmét, a demokráciát, és még egy nem túl eszes vezetőt is találnak az élére („Kardot a kőből, az még rendben van, de szarból az országot!"). Csak aztán egy idő után nem nagyon tudnak mit kezdeni vele: létrehoztuk, amit akartunk, na és akkor most hogyan tovább? Az öregek trónolnak rendszerváltó dicsőségükön, a fiatalok pedig unalmukban, romlottságukban vagy dacból nem viszik tovább a nagy gondolatot - márpedig (ezt láthatjuk a színpadon) az eszme, legyen bármilyen magasztos, elrohad, ha nem ápolják gondosan. (Finom utalások ide vagy oda, az olyan kiszólások, mint amikor a fiatalok „a nagy generációnak" nevezik az öregeket, mégiscsak elég árulkodóak a kontextust illetően.)

Pedig a piknik közben végig ott sertepertél az Európai Unió, vagyis Franciaország képviselője, Isabelle, az alkotmánykutató politológus - aki a Dorst-drámából leginkább talán az erőltetett posztmodernitást és az önreflexiót képviselő Mark Twain figurájának feleltethető meg. Mint mondja, ő a kezdetleges társadalmak fejlődését segíti - azaz kritikai megjegyzéseket tesz mindarra, ami félresiklott az elmúlt huszonhárom évben: a kudarcokkal való szembenézés hiányára, a fiatal generáció tanácstalanságára, kiábrándultságára vagy az alkotmányra. („A constitutionnak nem az a dolga, hogy életstílust definiáljon, hanem az, hogy egy demokratie struktúráját meghatározza. [...] Az a feladata, hogy rendszerbe szervezzen egy demokratie-t, amiben a többség és a kisebbség együtt tud élni. És azzal a felhanggal íródott, hogy a ma többsége akár a holnap kisebbsége is lehet" - mondja. Csak éppen Artus mindig úgy válaszol az ilyesmikre: „Bocsánat, nem figyeltem".)
Polgár Csaba mindezt a korábbi bemutatóit is jellemző, szabadkezű, lendületes és szellemes módján interpretálja. Rendezése pontosan átgondolt és következetes, s minden apróságot, minden egyes mozdulatot logikusan és sokszor humorosan old meg. Gondosan ügyel rá, hogy az előadásban minden csak metaforikusan legyen a kisszerűnél nagyobb szabású - miközben valójában minden, ami a színpadon zajlik, nagyon is hétköznapi: az ördög alsógatyát tereget ki az egyik kötélre, a koronák színes, vacak papírcsákók, a mágikus, a kiválasztotton kívül mindenki alatt lángra lobbanó szék kempingheverő a veszélyes anyagok piktogramjával felmatricázva, és így tovább.
Lenyűgöző - de sem Polgárnál, sem a HOPPartnál már nem is meglepő - az a könnyedség, ahogyan a rendező kedvére gyúrja egybe akár térben, akár időben az eseményeket, ahogyan az épp nem beszélő szereplőket úgy kezeli, hogy azok épp csak észrevehetően, de mégis hozzáadjanak valamit a játékhoz, és ahogyan magára a színházra is reflektál a színészek szerepükre vagy cselekedeteikre vonatkozó kiszólásaival, a cselekmények ironikus teatralitásával. A HOPPart védjegye, az ének-zene (ezúttal inkább ének) pedig ebbe az igen nagy szabadságfokú elegybe úgy illeszkedik, mintha mi sem volna ennél természetesebb. A dalok hol nevettetnek - mint a szerelmes Lancelot francia nyelvű Titanic-betétdala -, hol pedig megemelik az előadást, a szépség tiszta élményét kölcsönözve neki - például Schubert áriáival.
A könnyedség, természetesség a színészekre is jellemző. Szandtner Anna Merlinje egyesíti az anyai gyengédséget és a férfiasnak tartott kérlelhetetlenséget, s az eseményeket kívülről irányító mindenható-figuraként, meg a magányba és a dolgok alakulásába beleunó, hisztis emberként is hiteles. Maradandó, ahogyan apjával, Vajda Milán tekintélyt parancsolni sehogyan sem tudó ördögével kekeckedik a kamasz gyerek pimaszságával. A magas színvonalú társulati összjátékból kiemelkedik még a csodás hangú, kiolvadásaiban megindító jégkirálynőt adó Kiss Diána Magdolna, mint Ginevra, az infantilisen melák, a komoly szerepből mindig kieső Lancelot, azaz Friedenthal Zoltán; Bánki Gergely, Barabás Richárd és Máthé Zsolt hol ördögi, hol jópofán bohóckodó, hol meg gúnyosan parodizáló fiatal lovaghármasa; és Bíró Kriszta komolykodásában és erős meggyőződésében sem teljesen komolyan vehető, barbárokkal küszködő francia politológusa.
Hogy a Merlin mindezzel együtt sem tud olyan átütő erejű lenni, mint amilyen a Korijolánusz volt, az azért van, mert ezúttal mindaz, ami fontos és igazán jelentős, megbújik egy még háromórásra húzottan is nagyon szerteágazó előadásban, Lancelot, Artus és Ginevra szerelmi háromszöge, Elaine és Lancelot romantikus viszálya, Lamorak és Morgause afférja, a történetbe csak nehezen illeszkedő parzivali istenkereső szál és még megannyi, a figyelmet megosztó, néha túlnyújtott és így a befogadást nehezítő szál között. Ha a Korijolánusz málna volt, a Merlin banán: azt azonnal fogyasztani lehetett, ezt viszont előbb meg kell hámozni, hogy ahhoz a részhez jussunk, amiért megvásároltuk a zöldségesnél.

 

Örkény Színház, 2012. október 19.