ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Emberből való hülyék

 

 

Vannak a gazemberek (ezek most akarják megcsinálni a karrierjüket), és vannak a nagyobbak (akik már megcsinálták); vannak továbbá (jócskán) az előbbiekhez dörgölődző beosztottak (nekik is sürgős lenne most már közelebb kerülni a tűzhöz). Forog az államgépezet. Lehetünk akár a XIX. század Oroszországában vagy a XXI. század Európájában.

            Az Örkény Színház bemutatója, miközben tökéletesen ráhangolódik Szuhovo-Kobilin tragikomédiájára – amelyet az orosz vígjáték-irodalomban a Gogol Revizora és Majakovszkij Gőzfürdője között átkötésként szokás számon tartani –, kortársi fogékonyságunkhoz is hozzáhangolja a művet; feszes, tragigroteszk bohócjátékká formálva a szatírát. A szereplők ezúttal nem vidám, de nem is szomorú bohócok, leginkább csak olyan egykedvűformák – vannak közöttük elszántak, alárendelődőek, áldozatok –, az előadás azonban gondosodik róla, hogy mi, nézők elsősorban mulatságosnak találjuk őket. Az, hogy nevetni tudunk az előttünk felvonultatott viszolyogtató alakoktól, kiváló eszköz arra, hogy a mégoly kártékony szörnyetegeket is – magunktól eltartva – csetlő-botló, emberből való hülyéknek lássuk.

            Tarelkin, a gyanús lelkületű hivatalnok (Debreczeny Csaba) elhatározza: gazember lesz. Vagyishogy meghal. Illetve hogy csak úgy csinál, mintha. Amivel egycsapásra megszabadulhat az őt szipolyozó hitelezőktől, valamint zsarolás útján, lopott akták segítségével végre majd ő maga kezdhet el másvalakit szipolyozni. Debreczeny, amikor a meghalt Kopilov személyazonosságát veszi magára, az egyen-hivatalnokkülső mögül – mint gonosz szellemet a palackból – visszataszító kinézetű, kisstílű szörnyeteget hív elő. (Gogol óta tudvalévő: holt lelkekkel kereskedni jó üzletet ígér.) Azután persze hogy rajtaveszt a dolgon, hiszen egy nálánál sokkal gyakorlottabb és nagyobb múltra visszatekintő gazemberrel találja magát szemben: hivatali főnökével (Epres Attila). Epres hidegvérrel és rutinosan intézkedő Varravinja valószínűleg mindenféle érzelemnek híján van; éppen ez a szárazsága lehet sikere legfőbb titka. (Epres pár évvel ezelőtt a Forgách András átdolgozta Szuhovo-Kobilinban is már kimutatta a felsővezető foga fehérjét.) A perhez legyártja a koncepciót, s még csak nagyon szúrósan sem kell odanéznie, hogy minden a forgatókönyv szerint menjen, és a rendőrség tegyen róla, hogy „a vámpírra”, akár egy boszorkányper alperesére, rávalljon az összes félig agyonvert és megfenyegetett tanú. A nehézkes felfogású, bumfordi rendőrbiztos (Vajda Milán) talán élete végéig ugyanolyan unottan verne, kínozna tovább mindenkit, akit rossz sorsa elébe hoz, ha a Tarelkin-ügyben nem érezne rá élete nagy lehetőségére. Raszpljujevet Vajda a felsőbb akarat ostoba, de szánalmasan igyekvő végrehajtójának ábrázolja, azon típus képviselőjének, aki úgy gátlástalan, hogy még életében nem szembesült egyetlen gátlásokra okot adható gondolatfoszlánnyal sem. 

            A Mácsai Pál rendezte előadás a humorkeltés színpadi eszközeinek széles skáláját felvonultatja: azonnal csattanó viccek váltakoznak egymásra épülő poénsorozatokkal, klasszikus komédiajeleneteket pantomimes hagyományokra épülő játékok követnek. Egy-egy előadás létrehozása közben bizonyára nem mindig lehet könnyű bemérni, hol húzódik az a keskeny mezsgye, amely elválasztja a tartalmas, friss humort az olcsó, nézőfárasztó poénkodástól. A rendező és a színészek ízlését dicséri, hogy az előadás ezt a határvonalat soha nem lépi át. A Máthé Zsolt által széles mozdulatokkal bemutatott gerincoperáció – csúcspontján a gerincvelős-piritóssal – éppolyan pontos, kimért koreográfia szerint zajlik, mint például az a fergeteges pofondominó, amely egyszer csak visszafordul (s olyan jól sikerül, hogy a bemutatón maguk a játszó személyek sem bírják ki nevetés nélkül). A két rendőr, főnök és beosztott alkati különbségét számtalan ötlettel építi be a figurák jellemrajzába, egyúttal ellenállhatatlan humorforrássá teszi Gyabronka József és Vajda Milán; az utóbbi élveteg szendvicsezése – ahol egy jó kilós veknit kezel félbevágott zsemleként – külön is emlékezetes. Remek az is, ahogy mindketten bepréselődnek egy-egy hiányzó lépcsőfok helyére, a nagy ember kényelmét biztosítandó (aki azután – nehogy már elbízzák magukat! – látványosan átlépdel felettük).

                Fontos megjegyezni: nem arról van szó, hogy az előadás beindítana egy bármely darab leporolására alkalmasnak tűnő ötletgépezetet – az író, groteszk tablójának megrajzolásakor maga is a direkt humor eszközeire csábít egy kulcsra járó személyiségű figuráival, poentírozott, közvetlen hatásokra törő helyzeteivel. (Azzal, hogy kézirata első változatában Hlesztakovnak nevezte Tarelkint, éppúgy egy típust kívánt megjelölni, ahogy például a vásári komédiákban is szokás. A Tarelkin előtt, ennek előzményeként írt darabjában pedig egyenesen címkéket adott meg a szereposztásban: „I. Főnökök, II. Hatalmak, III. Alárendeltek, IV. Senkik, vagyis magánszemélyek V. Nem személyiség”.) A mosóné szerepét eljátszhatja akár férfi, mondja a szerző, s az előadásban ennek szellemében a megcsalt asszonyság mellett a dörzsölt kereskedőt is Bíró Kriszta játssza, ahogyan Gyabronka József a mitugrász rendőrfőnökön kívül kisfiúként is színre lép, Takács Nóra Diána pedig a lepukkant szakácsnén túl eljátszik egy pöffeteg, majd péppé vert földbirtokost is. Alapkarakterek alaphelyzetekben, s a fregolijátékos sürgölődés tovább erősíti a farce-os hangoltságot. Kákonyi Árpád zenei és zörejbeli közreműködése és Nagy Fruzsina elrajzolt jelmezei pedig a stilizáció további fontos rétegeit képviselik.

                Ami viszont mindemögött némileg háttérben marad: azok a nagyon sötét érzetek, amelyek bárkit – a legutolsó lojális rendőrsegéddel bezárólag – elfoghatnak, amikor szembesül vele: őt is bármikor bedarálhatja a gépezet. Van rá szöveg és jelenet, de ez (egyelőre?) lereagálatlannak mutatkozik, kidolgozatlan marad. Az előadásnak ugyanakkor sikerül feszesebbre fűznie a darab olykor széttartó jeleneteit, bár azt nyilván valóan nem lehet teljesen elleplezni, hogy ez a történet valójában kettő: az álhalott körüli sztori és a koncepciós per eseménysorozata egymástól eléggé elkülönülő alvígjátékot képez.

Debreczeny Csaba zárójelenetével azonban az előadás hatásosan zár vissza a kezdetekhez: a színész annyi cinizmussal vegyes meggyőző erővel adja elő a bukott kiskarrierista sirámát – aki, mint mondja, az igazságért szenvedett, mint azt mindenki a saját szemével láthatta –, hogy már szinte hinni szeretnénk neki. Csak hát, milyen szerencse, mi még emlékszünk az előzményekre. De mint tudjuk, mindig vannak, akiknek jól felfogott érdekük, hogy elfelejtsenek emlékezni… Mi, nézők – magunkon nevetünk. És ők?

     

            (Záradék, zárójelben. A szerző hírnevét egy-egy előadás sokban képes befolyásolni. Szuhovo-Kobilin, ha nem tartozik is az orosz irodalom élvonalához, mindenképpen érdemes rá, hogy ismerjük. Az Örkény Színház előadásának legközvetlenebb hatása vélhetőleg az lesz, hogy a szerző neve és darabja bekerül legalább is az értelmiségi köztudatba. Bár trilógiája önálló kötetben jelent meg, s a Tarekin-t olykor-olykor magyar színpadokon is bemutatták –  jelentősnek mondják például az 1974-es kaposvári előadást Komor István rendezésében, vagy emlékezetes Székely Gábor 1981-es rendezése a Nemzeti Színházban  –, a mostani premier előtt előfordult, hogy a kettős nevű szerzőt két személyként aposztrofálták; a népszerű műsorújság pedig először „Talerkin”-ként hozta a címet. Az elit könyvtár könyvtárosnője október közepéig a szerző nevével még sohasem találkozott. Az elektronikus szakkatalógusból kiderül: a közkönyvtárakban alig lelhetők fel az Elbert János által fordított kötet példányai (a rendszerváltás után selejtezték le őket?), ráadásul a szerzőt gyakran az S betű alá sorolják be – valahogyan tehát más nyelvek írásmódja keveredhetett ide, s a szakembereknek fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben. A recenzes – s korántsem csak a russzisztika általi hajdani fertőzöttsége okán – természetesen a szerzőnek szurkol.)

 

Dömötör Adrienne