ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Nagy pillanatok nélkül

 

Az utóbbi időben megszaporodni látszanak a színházi filmadaptációk: úgy tűnik, friss darabot keresve egyre többen találnak rá egy-egy – hazai színpadot még meg nem járt – filmforgatókönyvre. Az alkotók számára a filmes alapanyag fontos vonzereje ­lehet a szakmai kihívás – egy másik műfaj eltérő lehetőségeivel és eszközeivel közelíteni a mozgóképről maradandóvá vált élményhez –, a színházak számára pedig csábítólag hathat, hogy egy-egy emlékezetes címmel megszólíthatják és behívhatják a színházba az adott kultfilm rajongótáborát is.

Az Örkény Színház új bemutatójával kapcsolatban azonban az utóbbi feltételezés aligha jöhet szóba: a Kaurismäkik (Aki és fivére, Mika) filmjeinek valószínűleg mikroszkopikus méretű a rajongótábora Magyarországon. (Aki Kaurismäki legutóbb vetített két produkcióján, A múlt nélküli emberen és a Külvárosi fényeken – ez utóbbit a színházi műsorfüzet Alkonyi fények címen tartja számon –, amelyek valószínűleg az eddigi életmű csúcsát jelentik, vetítési időszakuk kezdetén hatod-, illetve nyolcadmagammal ültünk a neves budapesti mozi nézőterén.) Többszörös adaptációról lévén szó a „fedezet” mégis megvan itt is: a Puccini-opera (és vele együtt az alapjául szolgáló Henri Murger-regény). Külföldön egyébként már korábban is született színpadi feldolgozás Kaurismäkinek a klasszikus művet kortársias és kelet-európaias környezetbe helyező emlékezetes meséjéből (sőt, a Faust-parafrázissal eljátszó, nagyszerű Bérgyilkost fogadtamból is).

            A Gáspár Ildikó dramaturg készítette szövegkönyv és az Ascher Tamás rendezte előadás szerencsés módon megkíméli a nézőt attól, ami a filmforgatókönyvek színpadra állításának leggyakoribb, és rövid idő után igen monotonná váló velejárója: a snittes technikától, a rendszeres és gyakori sötétektől, az általuk előidézett szaggatottságtól. Tágas, jobb napokat látott, majdnem üres terem töredékes falai között, egy semmibe nyúló épülettorzóban játszódik az összes epizód (díszlet: Izsák Lili), megidézve lakást, kocsmát, utcát. A franciás hangulatról elsősorban a zenekar gondoskodik (harmonika, cselló, basszusgitár, zongora, szaxofon), de jelzésként ott a Notre Dame tornyáról ismert egyik groteszk szörnyfigura is. A színészek – kivétel a három férfifőszereplő: Széles László, Debreczeny Csaba, Csuja Imre és Mimi: Hámori Gabriella – sok-sok mellékszerepben feltűnnek, Szandtner Anna például egy komplett olajfestményt és sírkerti angyalszobrot is alakít, Polgár Csaba pedig többek között kapkodva tipegő papagájt ad.

            Az előadás szerkezete arra épül, hogy a szereplők egymást narrálják, jelenetenként és figuránként váltakozva. Elbeszélés és megmutatás úgy szövődnek egybe, hogy a jelenetben játszó színészek gesztusai vagy egy az egyben lefedik az elhangzó szöveget, többször ironikus gesztusokkal reflektálva rá, vagy pedig éppen eltérő reakciót mutatnak az elhangzottaktól, ami olykor szintén humorforrássá képes válni. Ugyanakkor ez a fajta cselekménybonyolítási mód – meglepetéseket nem tartogatva – könnyen elveszítheti a munícióját. Néhány igen szellemes játékötlet időről időre felpezsdíti ugyan a jeleneteket, azonban a különböző fontosságú, mélységű, érzelmi telítettségű mozzanatok „közös nevezőre hozásával” egyhangúvá válik az epizódok váltakozása.

Az alkotók – Kaurismäki szelleméhez is messze hűséges módon – bizonyára kerülni akarták a szentimentális felhangokat, s nyilván való az is, hogy nem állt szándékukban a naturalizmust kísértő eszközökkel színpadra hívni az ismert történetet. Az előadás játékosságát értékelve (és a filmmel semmiféle értelmetlen összehasonlítással nem próbálkozva) azt azonban mégiscsak az alapanyag veszteségeként kell számontartanunk, hogy – bár törekedni látszik erre is – nem közelíti meg, bármilyen eszközökkel is, azt a fajta lebilincselő, egyszerre szeretettel és humorral teli láttatásmódot, ami a Kaurismäki-film(ek) meghatározója. Ascher Tamás rendezésében mindig történik valami, mindig beszélnek valamit – a finn rendező filmjeiben meghatározó hatásúak a csöndek, a lassúság, a puritán letisztultság. Ettől azonban, ha más-más formanyelven is, még vihetne egy irányba a színpadi és a filmbeli figurák útja. A színpadon azonban a történet kanyarog és bujdokol a sok jelenet között és mögött, nincsenek nagy pillanatok – sem a barátságban, sem a szerelemben, sem a halálban –, csak úgy sorjában megtörténik minden. Ez a közelítésmód bizonyos értelemben visszafogja a főszereplőket is; a helyzetekkel való játék értelemszerűen mást hív elő a színészekből, mint a helyzetekben való figurateremtés. (Az előbbi frenetikusan működött a tavalyi Ascher–Örkény koprodukcióban, a teljesen más jellegű alapanyagból készült Jógyerekek képeskönyvében.)

            Baudelaire kutya szerepében ezúttal Takács Nóra Diána kapott leginkább lehetőséget arra – s a színésznő nagyszerűen él is vele –, hogy egyszerre legyen játékos, mulatságos, érzelmes és szeretetre méltó. S éppen ez az, amire ez a történet leginkább fogékonnyá tesz.

 

Dömötör Adrienne

Criticai Lapok, 2010/6. szám