ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Ívet húznak - Merlin avagy Isten, Haza, Család

Polgár Csaba a rendezője az Örkény Színház és a HOPPart Társulat pamfletjének, amelyet Tankred Dorst túlírt, megalomán Merlin-drámájából igazított le Gáspár Ildikó és Bánki Gergely. Már az eredeti is pamflet: a kelta Artus-mondakör kerekasztal-lovagjainak kacifántos kalandjaiból vezeti le az általános egyet nem értés kaján világkatasztrófáját. Mai magyar változatban – anélkül, hogy durva párhuzamot vonna – ez a közelmúlt hazai összeomlását példázza. (Az eredeti „Puszta ország” alcím történetesen kifejezőbb, mint az újonnan választott „Isten, haza, család”.)

 

Merlin, a jótevő ördögfi, démon és varázsló egy lakókocsiba – nem is a turulba – születik bele, melynek tetején égőfüzéres vurstli kereszt és leszerelt parabola antenna jelzi a provinciát. (Plusz Izsák Lili teremtő fantáziáját.) Jöttével új, mondhatni meg- és rendszerváltó eszmét hoz el a bentlakóknak, az egyenlőségét – vagy ahogy Európa franciául felvilágosodott küldötte mondja: a démocratie-t –, amelyet a kerekasztal szimbolizál. Merlin, aki Szandtner Anna megformálásában a hosszú hajával és angyali nyugalmával a krisztusi türelmet is mintázza (amíg ki nem hozzák a sodrából), éppúgy az eszmeember tehetetlenségének a szimbóluma, mint Bíró Kriszta türelmesen és felsőbbrendűen okító európai küldötte, aki hiába pazarolja tudálékos intellektusát a perifériális lakókra, azok rá se hederítenek. „Bocsánat, nem figyeltem”, mondja a hozzá intézett szavakra Artus, a főnök, akinek nemcsak az ominózus kardot kellene kihúznia a kőből (itt Merlin adakozó kezéből), hanem a közösséget is a katyvaszból.

 

Nem sikerül neki, sőt. A lakókocsi-család eszmetársai veszekszenek, verekszenek, csalják és gyilkolják egymást. A hiú, mogorva, rátarti öregek – Gyabronka József, Herczeg Tamás és Baksa Imre – önelégülten ülnek kényelmes kempingszékeikben, az infantilis fiatalok – Bánki Gergely és Barabás Richárd – gúnyt űznek belőlük, és idétlenkednek. Mi ez, ha nem nemzedéki ellentét? Másrészt ott a hűtlenség, szerelemféltés és vetélytárs-gyilkolászás, ahogy meg van írva. Kiss Diána Magdolna szende Ginevra királynéja összeszűri a levet Friedenthal Zoltán különben elég málé Lancelotjával, további bűnös liezonok is szövődnek, ezekbe Máthé Zsolt gonosz Mordredje és Szilágyi Katalin szépséges Éleine-je, sőt Artus is belekeveredik, akit Terhes Sándor úgy alakít a maga vezetői tekintélyével, hogy a régi káderek töppedt alkalmatlanságát is megjeleníti. Eme szövevények némileg eltávolítanak a „puszta országtól”, személyes konfliktusként nincsenek is motiválva, így emberileg halványabbak maradnak. És nem kerül eléggé a fókuszba Roszik Hella istenkereső-tévelygő Parzivalja, aki folyton irányt téveszt – sőt, a keresés eszméje is árnyalatlan.

 

A játék egésze mégis felvillanyozó, a száraz-intellektuális tónusba ironizált grand guignol vegyül, a szereplők orrvérzésig, szájöblítésig és leöntésig tocsognak a vörös vérfestékben, miközben az ismert HOPPart-stílust elemelik a szokásos – Matkó Tamás irányította – énekléssel. A kórusok összehangzó harmóniában szólalnak meg, legyenek bár korálszerű himnuszok vagy bugyuta slágerek. Működik a szolid színházi önreflexió: utalás a függetlenekre és Takács Nóra Diána panasza a kis szerepre. S ami emeli a tétet: itt is ívet húznak a mába. A farsangi papírcsákók és Vajda Milán ördögien villogó vásári szarvacskái elhelyezik a játékot: az olcsó cirkusz hétköznapjainkból ismert szférájába.