ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Kulton.hu, szerző: Pál Zsófia,  október 31, 2015

Polgár Csaba víziója, a Mese az igazságtételről avagy a hét szamuráj nem csupán egy egyoldalú színdarab szeretne lenni, amely elmeséli a völgylakók találkozását az ismeretlen veszéllyel és kalandos történetüket a hét szamurájjal, akik felesküdnek a védelmükre. Egyszerre kíván szórakoztatni bennünket a jól ismert sztorival, és ezzel egy időben kortárs látleletet venni és tanítani bennünket az enyhén megosztott és nyomorúságos magyar valóságról. Ez kitűnő elgondolás lett volna, ha a rendező mindezt nem egyetlenegy darab során, és nem éppen a Hét szamurájjal próbálta volna megtenni.

Nem volnék ennyire csalódott, hogy ha ez a kísérlet egy önmagában működésképtelen darabbal történt volna. A darab első felvonása ugyanis minden tekintetben ígéretes, szellemes színpadi megoldásokkal átszőtt, kiváló hangulatú felvezetés egy fiatal rendezőtől. Polgár viszont kitűnő rendezői alkotását buktatta meg számomra azzal a próbálkozásával, hogy ilyen kevés idő alatt sokat, és sovány köntösben próbált meg elmondani.

Pedig valóban minden adott volt ahhoz, hogy a Hét szamuráj felkerüljön az idei legjobb bemutatók listájára. Polgár nagyszerű érzékkel válogatta meg szerepeire a színészeit, a darab felépítése hatalmas kutatómunkáról árulkodott. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy saját hangjára is kezd rálelni rendezőként.

A történetmesélés lendületes, de ebben segít nekünk Takács Nóra Diána és Jéger Zsombor időnkénti narrációja, akik végigvezetnek bennünket az úton, ami végül a küzdelemhez vezet. Polgár be akart vonni bennünket az eseményekbe, és ehhez minden színpadtechnikai megoldást igyekezett bevetni. Az eredmény hatásos és lenyűgöző. A sajátos hangulatért felelnek a felcsendülő énekek (Gryllus Vilmos dalainak felhasználásával) és az igazán szokatlan, újszerű díszlet (Izsák Lili) is.

Itt vannak nekünk még a szamurájok is – akik nem mindig méltóságteljesek és hibátlanok, de ettől függetlenül kiállnak a cél mellett. Znamenák István a vezetőjük, aki számos bölcseleti elmélkedés villogtatása után összeszedi a védelmezők maroknyi csapatát és elindul velük a völgybe: bár nem tökéletes, mégis a gerincét képezi a védelmező osztagnak. Köztük van nagy harcos is, Kerekes Viktória, egy önmagát meghazudtoló iszákos, Nagy Zsolt, vagy az egyik leghatározottabb fellépésű kardos, Debreczeny Csaba is.

A völgylakók közül a legnagyobb figyelmet az útnak induló férfitrió, Ficza István, Jankovics Péter és Vajda Milán kapja. Küldetésük során védelmezőket kell találniuk, de ez közel sem megy egyszerűen. Ami viszont természetesen és magától értetődően halad, az a fivérek alakítása. Terhes Sándor a családfő, aki védeni próbálja közösségét, de a döntés, hogy a szamurájok végül maradjanak, avagy menjenek-e, őt is nagy választás elé állítja.

Állást foglalnia látszólag a rendezőnek sem sikerült, ezért ránk bízza a darab lefolyását. Ám ennek az interakciónak sincs sok értelme, ugyanis a színészek valójában nem játsszák el egyik alternatívát sem, csupán egy molinón kivetítve olvashatjuk, hogy hogyan végződött a történet. Így a döntéshozatalunknak nincsen valódi funkciója.

Ami viszont teljességgel átírta a valódi történet kicsengését, az Polgár azon törekvése volt, hogy a völgylakók történetét párhuzamba állítsa a mai magyar valósággal. Valódi dokumentumszínházi kísérletet láthatunk, ami önmagában, egy külön estként funkcionálva, nagy tanúságtétel és lehetőség lenne arra, hogy a rendező ebben a műfajban is megmerítkezzen. A kapcsolódási pontok a darabbal azonban haloványak, a Hét szamuráj történetszálának elbeszélését pedig teljességgel megakasztja. Ha folytatódott is, köszönhetően az interakciós megoldásnak, a lendület elfogyott, a rendes lezárásra pedig sem idő, sem pedig kellő energia és átgondolás nem jutott.

Ami viszont a legszomorúbb, hogy bőven lett volna miből dolgozni – mind alapanyag, mind pedig rendezői hozzáértés szempontjából.