ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Rádai Andrea: Bennünk dől el a mese vége

Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj – KRITIKA

A második felvonás hirtelen félbeszakad, és egy másik világ, Tatárszentgyörgy jelenik meg a színpadon.

A Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj az egyik legbátrabb kőszínházi vállalkozás, amit mostanában láttam. Egy konkrét színdarabra épülő előadáshoz képest szinte a semmiből építi fel magát, hiszen nincs egy darab, alapnak tekintett szöveg vagy akár dramaturgiai ív. Mindössze két, látszólag nagyon távoli világ közötti asszociáció az adott, amelynek segítségével a rendező nagyon határozott formában készteti felelősségteljes gondolkodásra a nézőt (de tényleg!), mi több, gondolkodási sémákat bolygat meg. Egy ilyen merész vállalkozásnak persze rengeteg buktatója van. A Mese... sikeresen veszi az akadályok egy részét, ha nem is az összeset. Viszont véleményem szerint ez a mégoly tökéletlen előadás sokkal fontosabb, izgalmasabb, jelentősebb, mint jó néhány jól megcsinált darab.

A címlap annyit árul el, hogy az előadás a Kurosawa filmje, A hét szamuráj és Tábori Zoltán Cigány rulett című riportkönyve felhasználásával készült. (A kötet azokat a községeket, falvakat mutatja be monografikus részletességgel, ahol a 2008-2009-es cigánygyilkosságok történtek.) Hogy jön össze egy előadásban ez a kettő? Egy kicsit hasonlóképp, mint a Máté Gábor rendezte Cigányok: az első felvonásban van egy konvenciókra épülő, meseszerű, mára kissé megkövültnek ható mű, ami egészen más fénytörésbe kerül a cigánygyilkosságokról (is) szóló második részben. (És persze fordítva is.)

Az Örkény Színház előadásának első felvonása A hét szamuráj ívére és motívumaira épül, és a történet súrlódásmentesen van hozzáigazítva a cigánygyilkosságok körülményeihez (az előadás szövegét Mikó Csaba és Gáspár Ildikó írta, a dramaturg pedig Ari-Nagy Barbara). Valahol Japánban békésen éldegél egy faluban két család, amelynek két tagját egyszer csak lelövik. A rettegés és a talány, hogy kik a gyilkosok, miért ölnek, és mikor jönnek vissza, sokkal körvonalazatlanabb és megfoghatatlanabb, mint a filmben. Aztán az előadásbeli falu lakói is éhes szamurájokat bérelnek fel, hogy megvédjék a közösséget, és persze rengeteg konfliktus alakul ki a büszke, egyéni karakterjegyekkel bíró roninok (bukott szamurájok) és a nyüszítő rettegésben élő, megalkuvó, tudatlan parasztok között.

Az első felvonás tetszetősen, szépen csordogál. A japánság finoman, nem hivalkodóan van jelen, a díszlet és a jelmezek (mindkettő Izsák Lili munkája) jelzésszerűen távol-keletiek. A jelenetek itt-ott ízléses paródiába torkollnak (egyébként a filmtől sem áll távol ez a reflektáló jellegű humor). A westernfilmbe illő „kocsmajelenet", és az egyik szamuráj, Baksa Imre énekes magánszáma különösen jól sikerült, és fergeteges a városban szerencsét próbáló, szerencsétlenkedő parasztfiúk, Ficza István, Jankovics Péter és Vajda Milán hármasa is. Terhes Sándor egy egész földműves-életet sűrít görnyedt vállaiba, behúzott nyakába. Bíró Kriszta pedig inkább az a szálegyenes fajta, szívós asszony. Takács Nóra Diána és Jéger Zsombor az áldozatok, ők ketten számos epizódszerepben visszatérnek, könnyeden váltanak alakot. Kókai Tünde üde és a világra nyitott parasztlány. Pogány Judit a bölcs öreg, sziklaszerűen üldögél a színpad szélén. Znamenák István, a szamurájok vezetője rezignált, egész, önmagába zárt jellem. Társai (Baksa Imre, Debreczeny Csaba, Kerekes Viktória, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Novkov Máté) westernesen büszkék, kemények, nagyhangúak, de mindegyikük egy-egy külön világ.

Az egész felvonás akár lehetne mindenestül A hét szamuráj is, mintha az lenne a cél, hogy a néző gyanútlanul belefolyjon ebbe a mesébe. Közvetlen módon csak két ponton kúszik be a másik történet: a két áldozat az egyik alakváltáskor mai magyar rendőrré változva száll ki a gyilkosság helyszínére. A kocsmajelenetben pedig nem engedik be a „völgylakókat", amiről pedig lehetetlen nem gondolni a mai magyar szórakozóhelyekről kitiltott cigányokra.

A második felvonás hirtelen félbeszakad, és egy másik világ, Tatárszentgyörgy jelenik meg a színpadon. Vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a szamurájokat és a völgylakókat játszó színészek azon melegében és a korábbi jelmezükben egyszer csak a cigánygyilkosságokról nyilatkozó helyieket kezdik el játszani a dokumentarista színház eszközeivel? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a szamurájokból hobbivadászok lesznek, és ugyanazok a tárgyak, motívumok, jellemvonás-árnyalatok – például a piros kazettás magnó, vagy a rizs, vagy Znamenák mozdulata, amivel gondolkodás közben végigsimítja kopasz fejtetőjét – megjelennek ebben a másik történetben. Hogy ugyanazt, vagy valami hasonlót, vagy teljesen mást jelentenek-e, mint az első felvonásban, azt alighanem a néző feladata eldönteni. Végül a második felvonás utolsó harmadában visszatér a kis japán falu és a szamurájok története a színpadra.

A két – egymástól földrajzilag és időben is távol eső – történet tehát egymásra van tükrözve. Azonban mintha színházilag kevesebb lenne a mondanivaló a hozzánk közelebbi (?) világról. Sokszor nagyon lecsupaszítottnak tűnnek a nyilatkozatok – különösen Tábori könyvének elmélyült részletgazdagságához képest. Néhol le is ül a játék, a vadászat etikai elveinek ecsetelését például feleslegesen hosszadalmasnak éreztem. Mintha valami kilúgozódott volna az előadásból – az első rész távolságtartó játékossága itt és most nyilván nem tud megjelenni, mégis nagyon hiányzik.

Mindezen problémák ellenére elég jól működik ez a tükrözéses módszer ahhoz, hogy lázba hozzon a két történet egymásba játszása. Tatárszentgyörgy egyrészt mítosztalanítja a hét szamuráj történetét, arra készteti a nézőt, hogy benézzen a mese mögé, hogy valóban elgondolkodjon arról, mi lenne jó (vagy jobb, illetve kevésbé rossz) a csapdában vergődő közösségnek, és hogy nem a megszokás láttatja-e a hősöket és a gyávákat úgy, ahogy? Visszafele kevésbé van működtetve ez a hatás, talán csak a merényletet túlélő kislány alakja lép át a mesébe (köszönhetően Kókai alakításának is). De talán mindenképp felmerül bennünk a kérdés, hogy mi lenne, ha egyszer, évszázadok múlva Tatárszentgyörgyből lenne A hét szamurájhoz hasonlóan legenda. Ki lenne a hős akkor?