Fehér Elephánt, Toptipp.hu

Stuart Mária

Írjuk ki homlokzatra: Örkény István Inkubátorház, hiszen valóságos rendezőnövelde! Maga az alapító Mácsai Pál is itt bontakoztatta ki rendező-művészetét, Bagossy László alkotóereje itt szökkent szárba, itt lépett rendezőként kőszínpadra Polgár Csaba, végül, de bizonyára nem utolsóként, most Gáspár Ildikó robban be színházi mennyboltunk hunyorgó csillagai közé. Mikó Csaba alaposan megmorzsolta Kálnoky Schillerét, gördülékenyebben maibb lett, ám mitsem vesztett veretes szépségéből.

A rendezői lelemény fiktív polgári szobadíszletbe helyezi a két királynő drámáját, az ablakkockák havas csúcsokra, vagy borostyános téglafalra néznek, attól függően, hogy az angol Erzsébet, avagy a rabságban tartott Mária lakhelyén vagyunk. Felhők suhannak, vihar tombol, a falak dermesztően csupaszok, vagy vetített geometriák axonometriája 3Dé-síti őket.

Fakószürke az udvari emberek öltözéke is, osonva, hallgatózva simulnak a falba, egyedül a francia követ, az egyetlen naturális élőlény, a remek Znamenák István pompázik piros léggömbbel, angolvörös tweedben. Izsák Lili és Kálmán Eszter káprázatos invencióval teremti meg a folyamatosan változó, unikális látványt, melynek esztétikai erőterében brutálisan hatványozódnak az ármányos konfliktusok. Az egyetlen járás a liftajtó, tróntermi magasságba, vagy börtönmélybe nyílik, titkos zugoly rejti Kákonyi Árpád-ot, aki zsugorított hangközökkel, vészjósló effektusokkal rémít, ám leánykérő fanfárzenéje annál diadalmasabb. A falakon Kehi Richárd lombos, hullámos árny-képei vibrálnak, a színpadi tér lenyűgözően eleven élet-/halál/-tér.

Gáspár Ildikó metsző pontossággal jelöli ki a szituációk sarokpontjait, rajzolja fel a szerelmek, árulások, vágyak és félelmek rejtett hálózatát. Egyértelmű Takács Nóra Diána őrzői elkötelezettsége, Pogány Judit jószándékú Talbot grófja, Vajda Milán agresszivitása. Kettős játékot űz a királynő kegyeibe férkőző Mortimer, Ficza István, féktelen karriervágya zseniális alakváltásokba taszítja a királyi koronára ácsingózó Leicestert: Polgár Csaba intrikusi mimikával, elementáris szuggesztióval sorvasztja el kezdeti szimpátiánkat.

De Erzsébet királynő sem sokkal különb: Szandtner Anna egy jeleneten belül képes arculatot váltani, színleli a megbocsátó szűz uralkodót, miközben sorra küldi vetélytársnőjére
az orgyilkosokat, megérintik a bókok, ellágyítja a szerelmes ostrom, ám kérlelhetetlenül
sújt le a döntő pillanatokban. Merő hazugság a léte, látszólag tétován egyensúlyoz a hó-
hérbárd peremén, egyetlen őszinte pillanata van, amikor a halálhír hallatán megkönnyebbülve sikolt fel: Királynő vagyok

Értékelhetetlen az ellenpont: Stuart Mária szereposztási tévedés, üressége unalomba
sújtja a nyitóképet, artikulálatlan ordítozása, melyet visszhangosított erősítés fokoz, még
a nagyjelenetet is veszélyezteti. Bábszerű képi jelenléte csak a parókavesztő kopaszság
pillanatában indokolt. De mennyivel erősebb a falból kilépő, némán lopódzó idegen, a Ha-
lál Csuhás Angyalát ángolnamozgással irrealizáló Bercsényi Péter sápadtan fénylő tar feje!
Bátor telitalálat az udvari titkár Davison szerepét színésznőre bízni. Spiegl Anna árnyal-
tan éles deklamációja, példás ritmusa, karizmatikus figurája kiemelkedő pontja a csúcsok-
ban bővelkedő előadásnak. Kávés tálcácskával sürög, királynői szemvillanásra forog, a har-
madik alkalommal, szolgálatkészen ő vágja földhöz azt a multiplikált fehér vázát... Fantasz-
tikus jelenet: elől drámai vita vijjog, közben a háttérben a Spiegl egyre újabb edényeket
keres szépszál szegfűjének, viharos derűt fakasztva.

Ebben az évadban többször jósoltunk Best of-ot az Örkény Színház-ban, feladjuk, annyi
a jó, hogy csak tévedhetünk a sorrendben...

Stuart Mária-Fehér Elephánt