ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

A fekete ruhás nő

Színház.net, 2014. május 20., Antal Klaudia

 

Schiller: Stuart Mária – KRITIKA

 

Elsőként az a kérdés merül fel, hogy kik ezek a fekete ruhás nők, akiket a színpadon látunk: két külön személy, vagy valójában egy uralkodónő két különböző arca?

 

Mozdulatlanul, egyik karját derékszögben hátravetve áll a fekete ruhás nő a hatalmas ablaktábla előtt Vilhelm Hammershøi festményén és az Örkény István Színház színpadán. Vajon mit néznek, és mit látnak? Milyen vágyakat és gondolatokat vetnek papírra az asztaluknál ülve? Egyáltalán kik ők?


Gáspár Ildikó az Örkény István Színház állandó dramaturgja immáron harmadszor próbálta ki magát rendezőként: korábbi, Két néni, ha megindul című előadása után újra olyan darabra esett a választása, melyben két nő (és egy férfi) kap főszerepet. Ám ezúttal a drámai alapanyag sokkal súlyosabb és merészebb vállalkozás reményével kecsegtet: Schiller 1800-ban íródott öt felvonásos Stuart Mária című drámáját vitte színre a rendező Hámori Gabriellával és Szandtner Annával a főszerepekben.


Mint a történelmi drámák többsége, a Stuart Mária is kitűnő alapjául szolgálhatna egy politikus előadásnak, olyannyira igazul csengenek ma is Schiller szavai. Mintha a kortárs politikai helyzetre reflektálnának a darab szereplői, mikor megkérdőjelezik az egyenlőségjelet a parlament és a nép akarata, az igazságosság és az önkényesség, a jog és a törvény között, valamint amikor elítélik a nép állandó hangulat- és véleményingadozását, illetve passzív magatartását. A hangsúly azonban – szerencsére – az aktuálpolitikai helyett a szabad akarat és a döntéshozói képesség problematikájára kerül: hogyan viselkedünk döntéshelyzetekben; mivel magyarázható az ilyen szituációkban érzett félelmünk; képesek vagyunk-e egyáltalán önálló döntéshozásra, és létezik-e szabad akarat. E kérdéskör legszemléletesebb példája, mikor I. Erzsébet egyik alattvalójára, Davisonra bízza az aláírt halálos ítéletet és nem fűz hozzá egyértelmű parancsot. Davisonnak kell eldöntenie, hogy azért kapta úrnőjétől az ítéletet, hogy azt megőrizze és nála legyen, ha a szükség úgy hozza, vagy hogy most azonnal nyújtsa át az illetékeseknek, és végeztessék ki Máriát. Spiegl Anna Davisonja összeroppan a döntés súlyától. Végül azonban a szabad választás jogától is megfosztják, amikor a főkincstárnak erőszakosan elveszi tőle az iratot.

 

Gáspár Ildikó a darab lehetséges politikus olvasatát az egyéni sorsok és jellemek felől közelíti meg, és az előadás központi témájának az identitás kérdését teszi meg. Elsőként az a kérdés merül fel, hogy kik ezek a fekete ruhás nők, akiket a színpadon látunk: két külön személy, vagy valójában egy uralkodónő két különböző arca? Szandtner Anna I. Erzsébetje és Hámori Gabriella Stuart Máriája közti hasonlóság vitathatatlan. Mindkettőjük karakterét a hatalomvágy fűti, győzelmet és megdicsőülést várnak, és ugyanabba a férfiba szerelmesek. Magatartásuk is hasonló: gyermeki ujjongás tör ki rajtuk, ha a kocka épp nekik kedvez, és hisztérikus dührohamot kapnak, ha épp nem a saját akaratuk érvényesül. A nép Máriát férfifalóként és Erzsébetet szűzként tartja számon, a színpadon azonban Erzsébetet látjuk többször kompromitáló helyzetben. Az első jelenetekben pedig Mária szobájának ablakai – Erzsébetével ellentétben – zárva vannak, ami a Madonna-képeken a szüzességet hivatott szimbolizálni, mivel az üvegen a nélkül halad át a fény, hogy azt megsértené – tudhatjuk meg az előadás műsorfüzetéből. A két nő nem csak belső, hanem közös külsőjegyeken is osztozik; mindketten fekete ruhát és szorosan hátrafésült kontyot viselnek, parókájukat levetve pedig kopaszon merednek a közönségre. A köztük lévő azonosságot erősítik még a mozdulataik, gesztusaik (legfőképpen a kéztartásuk) és a párhuzamos jelenlétük a színpadon. Erzsébet mérlegelése közben egyszerű bábként látjuk Máriát, akinek az árnyéka akkor is ott marad, mikor fizikailag elhagyja a teret. Szandtner Anna és Hámori Gabriella ugyanannak a fekete ruhás nőnek a két arca, akik pusztító küzdelmet vívnak egy – első látásra – átlagos polgári szobában.

 

A szobabelső a hatalmas üvegtáblákkal, a bútorokkal és a fekete ruhás női alakkal a dán festő, Vilhelm Hammershøi képeit idézi meg. A középső falat beterítő ablak a kint és a bent, a szabadság és a rabság, a túlvilág és az e világ ellentétpárjának jelképévé válik. Ugyanakkor a hatalmat is szimbolizálja: Erzsébet szobájának ablaka – Hitler obersalzbergi villájára emlékeztetve – hatalmas hegyekre néz. A(z ablak)keretbe foglalt tájkép azt az érzést sugallja, hogy az egész világ könnyen megérthető és megkaparintható. Ám Máriánál a kilátás a csupasz várfalra nyílik, jelezvén, hogy ő végleg elesett a hatalomtól, számára a világ elérhetetlen. A polgári szoba az évszázadokon átívelő, elpusztíthatatlan hataloméhség tere.

Fontos díszlet- és kellékelemként funkcionál az óra, amely hol a haladást és a zaklatottságot, hol pedig a nyugalmat hivatott ábrázolni. Mária „cellájának" faliórája nem jár, s ezzel örök nyugalmat és mozdulatlanságot bocsát a helyiségre, míg a nő nyakában függő óra a nyughatatlan női lélek utolsó perceit számolja. Leicester karórája is azt jelzi, hogy fogytán az ideje, el kell döntenie, hogy végül a szerelmi háromszögben kihez is lenne hasznos húznia, Máriához vagy Erzsébethez. Végül pedig a harang vészjóslón kong.

 

Az előadás látványvilága – mely Izsák Lili és Kálmán Eszter közös munkáját tükrözi – izgalmas keretet biztosít a rendezésnek, olykor el is nyomja azt. A vetítések és a színpad két oldalán kialakított liftek feleslegesek, utóbbit a színészek következetlenül is használják. A jelmezek nagyszerűsége éppen egyszerűségükben rejlik: a mellékszereplők szürke köpönyege jól mutatja, hogy valójában ők csak asszisztensek az állami gépezetben, életük és sorsuk aranyveretes névtáblácskájuktól függ, mely egy mozdulattal lerántható róluk.

 

Az örkényes színészek a tőlük megszokott szinten teljesítenek, Polgár Csaba kitűnően hozza az intrikus szerepét, Takács Nóra Diána a stressz evő őrzővédőt, Ficza István a szánalomra méltó hősszerelmest, Vajda Milán a törtető főkincstárnokot és Znamenák István a nevetséges francia követet. Ám a megszokott jó teljesítmény néha kevés – most legalábbis az. Szandtner és Hámori kettőse csupán a látvány (a képzőművészeti intertextualitás) tükrében válik igazán izgalmassá, önmagában sajnos nem nyújt újat, érdekeset Stuart Mária és Erzsébet párosáról.