ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

A zsidókat deportálni nem kell félnetek

 

VS.hu, 2014. október 7., Varga Anikó

 

Hitler, Horthy Miklós, Attila hun király, a Háromkirályok mind felbukkannak a Mohácsi testvérek új produkciójában – az Örkény Színház előadása mégis adekvátan szól az 1941-es kamenyec-podolszkiji tömegmészárlásról.

 

Péntek este van, szombatváró családot látunk a színpadon, amikor verejtékezve, falfehér arccal beszédeleg Józsi (Gyabronka József), egyenest az irodából. Rossz hírt hozott, egy belügyminisztériumi rendelet szerint minden magyart deportálnak: háromnapi meleg ételt vihetnek magukkal, váltás ruhát, ingó és ingatlan marad, este kilenckor már indulnak a vonatok. A zsidó család megrendülten, szánakozó udvariassággal fogja közre a férfit, ha valamiben segíthetnének, mondjuk pakolni. Mint egy rossz viccben – bár egy ilyen vicc akárhonnan nézzük, csak rossz lehet –, pár perccel később kiderül, dehogy a magyarokat, a zsidókat telepítik ki. És ha már így áll a dolog, nem lehetne, veti fel Józsi, hogy a Singer varrógépet a feleségének adják?

 

A Mohácsi testvérek legújabb előadása az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálást és mészárlásokat idézi meg, beírva az E föld befogad avagy számodra helyet a többi múltfeldolgozó produkció (Csak egy szög, Egyszer élünk…, A Dohány utcai seriff) sorába. A fentebb említett nem az egyedüli szituáció az Örkény Színház előadásában, ami a helyzetcserét használja annak érzékeltetésére, hogy bárkivel, és bármikor megtörténhetnek a történelemből ismerős tragikus események, és hogy éppen ennek a lehetőségnek a megélése, átgondolása része a felelősségvállalás munkájának.

 

A fókuszváltást részben finom dramaturgiai eszközként, a társulati játék szintjén használják az alkotók – a párhuzamosan futó történetszálakat úgy kötik szellemes, sokszor álomszerű átmenetekkel egymásba, hogy a színészek hol az egyik, hol a másik térfél szerepeibe kerülnek (az átalakulást könnyítik Remete Kriszta egyenszürke jelmezei). Például a tömegsírba lőtt zsidó férfi (Kocsis Pál) Horthyként ébred föl a halálból, egy zsidó család szolgálója, Annuska (Némedi Árpád) pedig a deportálások kiötlőjeként tűnik fel később, majd Attila királyként, hogy méretes magyar bajszát Horthy véletlen kardcsapása által veszítve Hitlerré váljon.

 

Másfelől pedig úgy használja a fókuszok mozgatását az előadás, hogy elvetve a historizálást, a mai néző ideje és hangvétele felől, a fikciós játékokat is használva értelmezi az eseményeket. A Kerekes Éva és Debreczeny Csaba által alakított asszimiláns – Kassáról Budapestre települő-menekülő – zsidó házaspár, akiknek a Péter nevű fia (Patkós Márton) beleszeret egy náci lányba (Varga Lili), és el is hozza őt bemutatni a szülőknek, simán mai középosztálybeli párosnak tűnik. Ehhez hasonlóan a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidók deportálását szervező KEOKH-ban (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) dolgozó lány akár gárdista is lehetne.

 

Mohácsiék színházi gondolkodásában nincs helye az egyszerű didakszisnak. Annál inkább az összetett emberi viszonyoknak és a végletekig vitt iróniának, ami a színházi ábrázolás kérdésére adott válasz: például, hogy miként lehet egy kivégzést megmutatni. Túlzó stilizáció, valóságos tragikum és az idióta pragmatizmus együttesével. Mert a gyilkosságot is meg kell oldani valahogy. A férj ássa a gödröt, ruhákat lapátol ki belőle földként, amikor pedig beleállnak mindhárman, anya, apa, gyerek, a kivégző tiszt pisztolya csak nem akar elsülni, sokadjára sem; aztán azon megy a vita, ki haljon meg elsőként, mindeközben a kivégzést rögzítő fotós is szerencsétlenkedik. Az iróniának ennél szélsőségesebb megnyilvánulásával is találkozhatunk, amikor egy másik jelenetben magyar katonák egy csoportja – mintha turistaként, orosz zászlócskát lobogtató idegenvezetővel – egy kivégzés közepébe csöppen. Majd lelkesen bevállalnak egy adrenalinnövelő előtte-utána fotózást, az áldozatok közé, a német katonák fegyverei elé állva; persze, sértetlenül megússzák az egészet. Nem nehéz kihallani ebből a vétlenségre való történeti utalást – a magyar katonák ugyan nem gyilkolták meg azt a több tízezer magyar zsidót, csak éppen átdobták a határon túli frontra, német géppuskák elé, aki meg túlélt, nem engedték az országba vissza –, vagy a látványossággá, muzeálissá váló emlékezet kritikáját.

 

De az előadás a dokumentumproblémát is elénk teszi, azoknak a fotóknak a megközelíthetetlen borzalmát, amelyek halálba menő, kivégzés előtt álló embereket mutatnak – sok ilyen maradt fenn a kamenyec-podolszkiji mészárlásokról. Az előadás emberi helyzetei nem könnyűek, az értés megalázással, az emberiesség hatalmisággal, a tárgyszerűség érzelmekkel keveredik bennük minduntalan: a Kerekes Éva alakította feleség a hivatali motozóban volt szerelmére ismer, szépen elnosztalgiáznak, eldúdolják az Éjjel az omnibusz tetejént, de az intim motozás nem marad el, hivatali kötelesség ugyebár – és a nő végül sült csirkét kap ajándékba. Éhezik a család, mi mást tehetne, elfogadja.

 

Az E föld befogad avagy számodra hely a felelősség kérdését firtatja, közösségit és egyénit egyaránt – ez az, amitől mindenki ódzkodni látszik. Horthy Miklós „ellenkormányzó” is, aki szerepét a miniszterelnökkel (rém)álomszerűen váltogatva tanácstalanságában végül megidézi Attilát, a delphoi táltost, mondaná már meg „titánium-plutónium-purgatórium” hármas koporsójából kikelve, jó ötlet-e deportálni a zsidókat a magyar élettérről. Aki erre mikroporton keresztül eldörgi a Reginam occidere ambivalens jóslatát. Mohácsiék szövegeire jellemző a nyelvi vétés dramaturgiai hasznosítása: a közhelyek, szólások, bürokratikus fordulatok eufemizmusainak és nyelvi comme il faut-inak kiforgatása, felszínre hozva a szereplők hátsó szobában lakozó gondolatait. Zsidót mondtam – ismételgetik a szereplők, miközben azt mondják, indián, Roth, vagy Annuska, az Annuskafélék. Hát, ez így túl durva, válaszolja a miniszterelnök arra a kérdésre, hogy a deportálás azt jelenti-e, megölik a zsidókat: idegenrendészeti eljárás inkább. Nem kell messze menni az ismerős szavakért – és kulturálisan érdemes olvasni ezt: ha valamit élesen elénk állít Mohácsiék előadása, akkor az egyéni és társadalmi felelősség problémáján keresztül a konszenzuális tudás (hiányának) nyelvben is tükröződő kérdését.

 

Az E föld… a megszokottan nagy lélegzetvételű Mohácsi-opuszokhoz képest időben és a szereplők számában is kisebb méretű, a „színházi anyagmozgatás”, és így a hatáskeltés arányai is másként működnek. Az Egyszer élünk… és a Csak egy szög grandiózus, részleteiben lenyűgözően megmunkált, sokrétegű tömegjelenetei könnyebben tudták létrehozni a nézőben az érzést, hogy részese a színpadon felmutatott nagy narratívának (mintha nekünk is helyünk volna a tömegben valamiképpen, a kiterjedő színpadi időben). Ezt az érzést a kisebbre szabott, intimebb, és így a fel/megmutatás felé mozduló jelenetek sora méreteinél fogva nehezebben tudja felépíteni – mindez másféle bevonódást ajánl a nézőnek.

 

Bár tettem rá kísérletet, egy Mohácsi-előadást nem könnyű elspoilerezni – tanácsos mindenkinek megnézi a saját szemével az Örkény Színház produkcióját; a tartalomszerű összefoglalás ugyanis csupán kis részét képes visszaadni a színpadi történésnek. Legalább ennyire fontos a remek társulati munka, az élőzenekar jelenléte, Kovács Márton zenéje, ami a szöveghez hasonlóan játszik az idézetességgel – a negyvenes évek slágereitől kezdve a Horthy-dalokig, baka nótákig. És épp ennyire jelentésteli a Khell Zsolt és Kovács Nóra Patrícia által tervezett ridegen fémes, perspektivikusan táruló tér, amelynek enyészpontján lévő kijárója a semmire, halálra, múltra és képzeletre egyaránt nyílik. Innen érkeznek a Háromkirályok, és erre szorítják ki a megkoreografált magyar táncokat járó katonák, hivatalnokok a vonatra szállókat. Hogy végül egy határőr, már-már törzsi rituáléként legényesezve tisztítsa meg még a zsidók falon szétfoszló árnyékától is a nagy magyar játékteret.