ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Forog a gép, eszed a fék...

 

7óra7, november 4., szerző: Csatádi Gábor

 

Avagy itt most ne végy semmit sem túl komolyan, vagy épp hogy nagyon is tedd azt! Hiszen Alfred Jarry Übü királya – megelőzve a szürralizmust – a szürrealizmus maga. Olyannyira, hogy André Breton szerint: “Übüért odaadnám az egész Shakespeare-t és az egész Rabelais-t.” És van benne némi igazság, mert ez a dráma annyira ”surréalisme”, annyira valóság feletti, hogy pont ettől egyben a mindennapjaink valósága is. Nem kell félni, mert Mácsai Pál rendezése semmilyen áthallást nem céloz meg, pont ettől lesz minden áthallásra nyitott. Feltéve, ha képesek vagyunk értelmezni – és elsősorban önmagunkra vonatkoztatva értelmezni – ezt a fékevesztett humorba oltott előadásmódot.

 

Itt nem rólunk van szó, hanem a lengyelekről. És amúgy is csak egy mese, nem valóság. Mese egy sehol sincs-mindenhol van Übü papáról, aki senki és mindenki egyszerre. Este hét óra van: a gyermekek számára ez az elalvás ideje, így hát Übü papa (Csuja Imre) és Übü mama (Kerekes Éva) is kezdenek álomba merülni a színpad közepén, egy stócnyi, huzatba rakott szivacsbetéten (díszlet: Bagossy Levente) trónolva, miközben a királyságról és a királynéságról szövögetik álmaikat. Delíriumos vízióikba bele-belesüppedve és hullámozva lovagolják meg a szivacshalmot: mi sem egyszerűbb, gondolja közben az egyszeri Übü, mint Vencel királyt Paszomány Kapitány (Nagy Zsolt) segítségével eltenni láb alól, majd beleülni a királyi trónba, és kormányozni mint Marci, azaz Übü hevesen.

 

Csuja Imre Übü papájának egy csapásra elhisszük, hogy minden otrombasága ellenére (vagy éppen azért) képes Vencel király méltó utódjává válni: pöffeszkedése és a zsigerből elénk rakott nagyarca megvan hozzá. Testessége nem csak fizikai erőfölény, hanem egyben mindent lehengerlő magabiztosság is, ami ebben a viseltes mackónadrágban és atlétában (jelmez: Szlávik Juli) találó hangulatfestése annak a szaharnak, ami ezen az Alfred Jarry szövegen (ford: Jékely Zoltán) keresztül ekkor már szanaszét terül köztünk. Csuja autentikus terebélyességet ad ennek a szaharnak, amelytől mindnyájan oly úri fintorgással kapnak időről-időre az orrukhoz, hogy mi is érezni kezdjük ezt a sajátos bukét.

 

Kerekes Éva Übü mamája igazi motorja ennek a szahar szagú, mindenen és mindenben elterpeszkedő übüvilág-víziónak. Ambiciózussága szinte visz magával. Mit neki a holtak szelleme, ha a kincstár kifosztásáról van szó, és az Übü papán való “átgázolás”, ha a vagyon és a hatalom a tét. Épp ezért Übü mama kiábrándulása és a nincstelenség fölötti kesergése igazi kiszólás, ha tetszik, a vég nélküli bohóckodás-lavinából való eszmélés – ami így képes bennünk is megkérdőjeleződni. Kerekes pontosan érti, hogy ez az ész nélküli, eszelős módjára túlhajtott übüsködés akkor lesz önmagában is teljes princípium, ha totális megrökönyödéseink pillanataiban képesek vagyunk az übüséget kívülről szemlélni.

 

Mácsai igazi “ereszd el a hajamat”-paródiát hangszerelt. Mi több: a színpadtér közepén, egy emelvényre ülteti a pergő ütemű zenét adó zenecsinálót (Kákonyi Árpád) – huszárcsákóban. A paródiát, ha tetszik, még több paródiával fejeli meg. Itt Nagy Zsolt Paszomány Kapitánya is elhülyéskedi mind az Übü papának, mind az Elek Cárnak (Gyabronka József) tett ígéreteit, mintha egyik ígéret sem lenne – akárcsak ő maga – komolyan vehető. Vagy csak annyira az, amennyire Bugrisláv Királyfi (Jéger Zsombor) nagyon is komolyra vett, mégis súlytalan tetteit mi magunk sem tudjuk készpénznek venni (Rozamunda királynénak egy tv-t cipel be a kolostorba, hogy onnan követhesse férje, Vencel meggyilkolását).

 

Mácsai rendezésében az Übü papa diktatúra – a maga nemeseket, bírókat, alattvalókat és a saját pénztárnokait is kivégző ámokfutásával együtt – csak a paródia túladagolásával viselhető el. Ahogyan az “elveszek másoktól és odaadom nektek, hogy visszaadjátok adóként nekem” abszurdja is egy tovább csavarhatatlan groteszk. Bár logikus és hasznos is lehet a paródiának a parodizálása, de mennyiségi túlburjánzásai könnyen hangsúlytalanságot eredményeznek.

 

Ahogy ez a Rozamundával együtt feltámadó és bosszút esküdő egykori lengyel királyoknak az epizódjában, vagy az Übü papa saját kezű adóbeszedésének jelenetében meg is történik. Nem mindig jó, ha a viccet mesélő is nevet a saját viccén, és a humor hangereje nem mindig azonos a humor erősségével: néha a kevesebb a több. A humor paródiájára reflektáló színészi játék nem megakasztja a hömpölygő humor-folyamot, hanem becsatornázza azt, ahogy erre kiváló példa Kerekes Éva játéka.

 

Még Elek Cár sem képes megfékezni a túlhajtott paródia parodizálása által megállíthatatlanná váló übü-mentalitást. Übü óriás szivacslován, habszivacs lándzsáival, hátán egy működő porszívó erejével veszi fel a küzdelmet az ellenféllel. Majd a csata döntő pontján inkább elmenekül – az ütközet sorsát a töstérekre hagyva, akik a nagy orosz medvével való harcuk során kétséget sem hagynak afelől, hogy a sportszerűtlen és elvtelen übü-küzdelem a győzelemért bármilyen árat hajlandók megfizetni. Játékuk totális paródia és egyben reflexív, kendőzetlen vallomás mindannyiunk kegyetlenségéről. Eközben Übü papa a csatát irányító hadvezérség helyett miatyánkozik.

 

Végezetül az elvásott és kiszakadozott sárga vásznon, a gúlába rakott szivacs ágybetéteken trónoló Übü papa és Übü mama felett egy Bagossy-féle nap ragyog fel. Nyugalom és csend: a hihetetlen sebességgel száguldó Übü-ámokfutásnak ismét vége. Ebben az Übü királyban – még ha vitatható módon is – Mácsai Pál valami eredetit ragadott meg: mindennapi lázálmaink végtelen, röhejességig abszurd, magába daráló erejét. Azt a megállíthatatlan übü-sodrást, amelyet csak az egymásra és önmagunkra ismerés ereje tud időnként lassítani, fékezni.

Csatádi Gábor