ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Nem könnyű kabaré…

 

 

Olvass bele,  2014. október 9. , Bedő J. István

 

Valószínűleg nem állok egyedül azzal a kérdéssel, hogy micsoda is a Mohácsi testvérek és Kovács Márton legújabb Örkény színházi bemutatója. A hova sorolásnál azonban sokkal lényegesebb, hogy az utóbbi idők egyik legfölkavaróbb színi előadása született meg a munkájuk nyomán.

 

És ha már Örkény: ő fogta marokra a szívünket a Mikor van vége a háborúnak című novellájával. Ez a darab pedig arra keresi a választ: mikor tudunk (mi, ti, ők, mindenki) elszámolni népirtással. Amíg elmondva nincs, addig a kérdés van eltemetve. A tömegsírok sem maradnak örökre feltáratlanul, és Kamenyec-Podolszkij van soron. A kárpátaljaiak, akiket az „elaljasult ember önként, nemcsak parancsra ölt” halomra. A mozaikszerű mű címe »e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY« József Attilát és Vörösmartyt idézi – kötve hiszem, hogy legalább az utóbbit ne tudná mindenki. Ez a töredék fogalmazás (mely Mohácsiék visszatérően használt eszköze) leképezi és előre vetíti, hogy amit látunk: töredékekből áll össze majd a néző fejében.

 

Nem fűzhető fel egyetlen szálra a darab cselekménye. Jelenetei a befogadó erős koncentrálását kívánják. Azonosulást. Még ha egyre erősebben fáj is. És fáj.

 

Ha rekonstruálni lehetne a kezdetet hagyományos formában: a sábeszre készülődő, kárpátaljai magyar zsidó családhoz beállít a család ismerőse (szomszédja), s hozza a hírt, hogy néhány óra múlva kitelepítik őket.

 

Aztán újra elkezdődik valami: az elbájoló Hamvaskürti nevű házaspárhoz betoppan egy szem fiuk a szíve választottjával, aki elvadult nyilas-náci, és fogalma sincs arról, hogy ahova csöppent, nem éppen az elvbarátainak az ízlése szerinti család…

 

Ezzel el is kezdődik a szokásos Mohácsi-féle szövegjáték, ami végigdübörög az egész csaknem három órán: bármit mondunk, nem azt jelenti. A hajmeresztő eufemizmustól („Hát azt hitte rólam [a lány], hogy én is íjász vagyok. … Szóval nyilas.”) a mellébeszélésig („hogy mi is Hanna [ti. a cseléd] vagyunk. … Szóval zsidó. De hát azt mondtam: zsidó.”). Ez a riasztó játék vissza-visszatér („Két dakota utazik a vonaton, a Kohndián meg a Gründián.”) De ez csak formai játék, mert a jelenetek során át eljutunk az abszurdok abszurdjáig: Hamvaskürtinek igazolásra van szüksége, állampolgárságát, létezését magyarságát igazolja.

 

Az egyre komorabbá váló történetben visszhangzanak a korabeli – és főleg a közelmúltbeli – szavak és mondatok, miközben nem mozdulunk el a cselekmény idejétől.

 

Az egész olyan mint egy rossz álom, amiből nincsen ébredés, sőt ébredve még rosszabb lesz a valóság. Az egyik jelenet párbeszédében Horthy tűnik fel (ezt nemcsak a megszólításából tudjuk, hanem a visszaemlékezéseiből kiemelt mondatok az ő antiszemitizmusáról), egy belügyminiszter és annak titkára, akik egymást álmodják. Ez magyarázatra szorul, de arról (is) van szó, hogy a szereplők és a tettek időnként egymás között cserélődnek – ezt azonban a néző, ha figyel, jól tudja követni.

 

Ismét Örkényt kell idéznem: a Pisti…-ben megírta a gyilkos és áldozat véletlenszerű felcserélhetőségét. Itt ez visszhangzik, de kiterjesztve az egész darabra. Nincsenek csak jó vagy csak rossz embert játszó szereplők, aki az előbb sábeszre készülő asszony, egy következő jelenetben pártszolgálatos tömeggyilkos.

 

A pillanatra meg nem álló, sodró történet voltaképpen tömeges kálváriajárás, hiszen a deportáltak, elhurcoltak, kitelepítettek, akármennyire is áltatják magukat, hogy ez nem lehetséges – végül csak megértik, hogy mind halára vannak ítélve. Iszonyatot sugárzó és iszonyatosan feszült pillanatokban nincs hiány – a néző, akármennyire felkészületlenül is jön ide, ha követte az utóbbi évek múltfeltárásait, akkor tudja a véget is. Csak azt várja már, mikor és hogyan lesz vége. (Zárójelben: aki meg nem tud erről, vagy el akarja maga elől is hazudni, nem is jön megnézni.)

 

A kálváriajárás háttere pedig a tömeges kivégzésre készülő katonák egyre vadabb piálása, amiről nem lehet tudni, bátorságot akarnak meríteni a folyamatos pálinkázásból, vagy a magukban lévő embert akarják elaltatni. És hát a tömegsírral még nem ért véget a valódi történelem meg a darab sem, mert néhányan, talán húszan a húszezerből túlélték a sortüzeket a holtak között. De hiába, mert bár a föld elengedte őket, sehova nem térhettek haza. A hatalom addig mesterkedik, amíg törvényessé teszi a jogfosztást.

 

Ez a történet véresebb, mint a Hamlet – mindenkit utolér a halál. A darab díszlete, zenéje csak együtt említhető. A teljesen semleges, hátrafelé szűkülő térben minden helyszín megvalósítható, szobától kantinig vagy hómezőig, legvégül pedig ezeken a fehér falakon marad ott az elpusztítottak árnyéka, majd ez is porként elröppen (vetítés), ahogy a pitypang ernyőcskéi szállnak el. (Díszlet: Khell Zsolt)

 

Ennek a díszletnek támaszkodnak a zenészek. Kovács Márton már az eddigi Mohácsi produkciókban is teljes értékű és jogú alkotótárs volt, itt a zenéje a Sabbat Shalom sokszólamú verziójával kezdődik és magába olvaszt minden elképzelhetőt – csárdástól zajig, náci nótáig és zsidógúnyolóig – mintha szilárd, tömör anyag volna, úgy támaszkodik rá az előadás. Tegyük hozzá, a számos táncjelenet is Kovács koreográfiája.

 

Nem hibátlan az előadás – kézenfekvő és kissé lapos (bár tagadhatatlanul jól megoldott) poénok is belecsúsztak a bemutatói állapotba, de, amennyire tudom, Mohácsi rendes szokása még menet közben is változtatni a még jobb hatás érdekében. Az előbbire példa Horthy panaszkodása „nagy rám a kabát” (és tényleg egy végtelen kabát uszálykodik mögötte, míg kijut hátul). Elnyújtottnak tűnik a kivégzőosztag végtelen pálinkázása – a megnémult ukrán asszony arcáról leolvasható, míg újra meg újra hozza nekik az agyzsibbasztót, hogy sejti: őt is halálra szánják.

 

Nem lehet, nem szabad akár egyetlen nevet is kiemelni a színészek, idősebbek és fiatalabbak, színi egyetemisták együtt építették meg ezt az előadást. Mindenki egyformán fontos. Minden élő, és minden halott, akikre emlékeztetni akar.