ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Feszengünk, mint törpe a piszoár előtt

 

7 óra 7., október 10., szerző: Csatádi Gábor

 

Itt mindenki, mindent elfelejt? Hát persze, mert így mindig, mindenkinek végtelenül könnyebb. Átírni mindazt, ami a Nemzeti Identitástudat számára feszengően kínos. Pedig hát Kamenyec-Podolszkij is része a történetünknek: az is mi vagyunk. Mohácsi János E föld befogad, avagy számodra hely című munkája nem tolakodóan, de kíméletlenül tolja ezt a képünkbe – groteszken fanyar humorral és fájóan. Azért, hogy a kibúvóra még véletlenül se maradjon számunkra hely.

 

Nyomasztó történelmünknek ez a darabkája, akár a díszlet (Khell Zsolt és Kovács Nóra Patricia) hátrafelé szűkülő, deszkákat a falra vetítő (Karcis Gábor), marhavagont imitáló tere. Noha kilátni a deszkák között, mégis fogva tart: távlatot ad, mégsem ereszt. Ez egyszer nem szabadulhatunk olyan könnyen.

 

Pedig már-már azt hihetnénk. A nyitóképben a zsidó szombat ünneplésébe könnyeden lép be a keresztény barát, József (Kocsis Pál), hírül adni ezerkilencszáznegyvenegy nyarának újdonsült változását. A rendeletet „rendezetlen állampolgárságú” magyarjainkról: összegyűjtés, kitelepítés harminc pengővel, háromnapi élelemmel. Hogy hová? Valahová Ukrajnába. Mindezt már-már gyermekded szóviccekből tudjuk meg. De még mielőtt azt hihetnénk, hogy Mohácsi ezzel a helyzetkomikummal felvizezné a mondandóját, egészen közelről mutatja meg, hogyan néz ki a maga hús-vér valójában ez az adomázgató humorba oltott, kitelepítősdis, hamisítatlan antiszemita, magyar bajtársiasság.

 

Hamvasvölgyiék fia, Péter (Patkós Márton) épp a nyilas érzelmű Helgának (Varga Lili) udvarol. Egyetlen apróság hibádzik: hogy Péter, akárcsak a szülei, zsidó, és ezt – szemben érzelmeivel – nem vallotta meg Helgának. Mikor Patkós Márton Péterje, szülei körében (Debreczeny Csaba és Kerekes Éva) erre a tényre ráeszmél, elemi erejű félelme egy szempillantás alatt dermesztően kegyetlen színezetet ad mindannak, ami eddig viccesen könnyed utalásnak tűnt. Innentől kezdve az előadás végéig él a dráma drámaisága, amelyen a könnyeinkkel küszködve nevetünk.

 

Varga Lili Helgája a könnyed, zsidó vicces élcelődéseken és bigott nyilas szólamokon keresztül jut el az „Itt mindenki zsidó!” lélekmennyről jövő fájdalmas kiáltásáig. Mindez annak apropóján történik, hogy szüleit és szerelmét (akinek a kezét nyilas öntudatából adódó magabiztossággal maga kéri meg Péter apjától) minden áron megmentse a deportálástól.

 

Az előadásbeli magyar felső vezetés még a szájára sem vesz olyan kifejezéseket, mint „határon való átdobás” vagy „halálba küldés”. Ha máshol nem, hát a magyar társadalmi elitben a „zsidó” megjelölés használata is feszengést kelt. Ezért aztán Horthy kormányzó (Kocsis Pál) és a belügyminiszter (Gálffi László) egymás álmaiba nem csak önmaguk szorongásait álmodják bele, hanem az indiánoknak elkeresztelt, magyar zsidó hontalanjaink „ügyének” a mindenkit megnyugtató megoldását is ott dolgozzák ki. Ez itt éppen annyira egy bohóckodásig vitt, abszurd burleszk, ahogy az a magyar virtus is az, amely több százezer honfitársának a kiirtását, szerecsenmosdató módon, hol álmokra, hol víziókra, hol pedig csillaglátásokra fogja.

 

Az abszurd további fokozásaként a nagybányai vitéz kormányzónak élő lelkiismeretként jelennek meg azok, akik a zsidóságért közbenjárnak: József Attila betlehemi királyai. Persze Kocsis Pál Horthyja a királyok mondandójából csak azt érti, hogy „hoztunk aranyat hat marékkal” és a „Megváltó”-t, azt is csak nagyon sokszori ismétlés után. Hiába, nincs mit tenni, Kocsis Horthyja megrészegült, csillagokat lát: szemgödreiben monoklikként ötágú zsidócsillagok vannak. Ebben a röhejességig menő bohóckodásban lesz egészen elemivé, kínzóan nyomasztóvá a hihetetlen igazság: ezt nem Hitler, nem a németek, hanem mi magunk, magyarok tettük. Kínos ez, bármennyire is „feszengünk tőle, mint törpe a piszoár előtt” – Epres Attila őrmesterével szólva.

 

Ez a fájdalmas röhejesség ott van a tömegsírok szélén is. Mert hát mi magyarok – ha már nekünk kell tarkólövéssel gyilkolni – még ezen is összekapunk: a kivégzők mint infantilisek gyülekezete rohannak egymásnak, miközben az áldozatok a sírgödör partján letérdelve várják tarkón lövésüket. Mindez akár túlhajtott karikírozás is lehetne, de Mohácsi olvasatában ez a túlhajtottság teljesen normális aberráltsággá szelídül, mint Munch sikolya. Amit fotó nem is tud visszaadni igazán: sem a náci kivégző „munkacsoport” ismeretlen fotósa, sem Friedrich Jeckeln Jánosra magyarosított SS alakulatparancsnoka nem tudja a távozó lelket a fotóapparátjába zárni. Sőt, Kocsis Pál „Jánosa”belefásult, ám nyughatatlan igyekezetével csak még inkább felkiáltójelek közé helyezi és emberközelségbe hozza ezt a reflektálhatatlan perverzitást.

 

Egyetlen túlélőt nagyít közelivé Mohácsi: Debreczeny Csaba Hamvasvölgyi Péterét. Amint a kőrösmezői gyűjtőtáborból a halálba távozó családja felé a fehér zsebkendőjével integet, miközben keresi a sarkot zsebkendőjén a csomókötéshez, maga az eleven, radírral sem koptatható kérdés. Nem lehet, hogy mindenki mindent elfelejtsen a huszonhatezer-hatszáz magyar honfitársának a likvidálásából.

 

A Mohácsi testvérek szövege és Mohácsi János rendezése két csomót biztosan kötött erre a közös, magyar emlékezet-zsebkendőre. Olyanokat, amelyek sok-sok mosással se kilazíthatók. Sőt, a néhol már túlhajtottnak ható koreográfia (Kovács Márton) és a játszók közé, a szín két felére ültetett zenekar csak még szorosabbra köti azt. Az egyik ilyen csomó, hogy ami történt, azt nem más, hanem Mi tettük, a másik, hogy amit tettünk, azt belső késztetésre és normatúlteljesítő hajlamból tettük.

 

Az utolsó jelenetben az áldozatok vakfoltjai is végleg eltűnnek a színpadtér hátrafelé szűkülő falairól, és vidám, pattogó zenére Némedi Árpád a tér közepén táncol. De a zárókép ettől csak még sötétebb lesz. Mohácsi most is, mint a Dohány utcai seriffben, elvesz tőlünk minden fényt, totális a sötétség. A gyász és a tagadás sötétje. Fel tudjuk-e gyújtani ezután a közös, nemzeti emlékezet fényét, hogy valamennyivel világosabb legyen?