ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Az öncsalás örvénye

Színház.net 

 

Ez a fajta analizáló szószínház sokszor ledobja magáról Miller érzelmileg fűtött szövegeit...

 

Arthur Miller darabja meglepően aktuális. Fókuszában a bevándorlás, a tabuként kezelt homoszexualitás és sok minden más mellett az öncsalásnak valahogy napjainkban ismét reneszánszát élő sajátos prototípusa áll - Eddie Carbone személyiségében. A céltudatos, nap mint nap keményen dolgozó rakodómunkás észre sem veszi, hogy kitartó küzdelme szeretteiért, egy szebb és jobb világért értetlen csökönyösséggé változott. Nem vesz tudomást arról, hogy megváltozott a világ, paranoiásan a maga igazát hajtogatja, képtelen a változásokkal együtt haladni, figyelembe venni más véleményét. Konok ragaszkodása, vagdalkozásai és érthetetlen mániája, hogy ellenséget lát ott is, ahol nem kellene, végül oda sodorják, hogy ellenségévé teszi a nevelt lányát, barátait és szomszédjait, egész közösségét. Bukása elkerülhetetlen, nem is vált ki együttérzést.

Eddie Carbone figurája erőteljes szimbiózisban áll a közösséggel: ahogy az ókori görög drámákban a polisz, ezúttal a Little Italy nehezedik a főhősre. Miller maga is görög mintákat követett, talán ezért állít hadrendbe Mácsai Pál rendező - a történések szemtanújának - egy különös kórust. A statikus társaság tagjai Eddie munkatársaiként arcot is kapnak, de inkább csak üldögélnek a színen, és a megfelelő pontokon - például a bevándorlási tisztek rajtaütésekor - tömegként nyilvánulnak meg. Lényeges szerepük, hogy mindvégig jelen vannak, és megszólaltatják Matkó Tamás hangulatkarakterizáló dallamait: hol édeskés olasz és karácsonyi, hol pedig tiszta hangokon előadott sirató dallamok zendülnek fel kórusszerű előadásban.

A rendező a játéktérrel is stilizál, nem reális, hanem fiktív, de következetesen teatralizált világ megteremtésére törekszik. Izsák Lili díszletében van valami ijesztő, olyasféle nyomasztó és tanácstalan fülledtség, mint a Twin Peaks vörös függönyös szobáiban, ahonnan különös alakok lépnek elő a kárpitok mögül. Rikító függöny fut körbe a játéktér körül, csak a színpad nyílása felől engedve bepillantást. Hiába lenge az anyag, tömegében mégis fojtogatóan lehatárol, zárt környezetet alakít ki, amin belül minden szorosan összetartozik. Egyetlen bőrkanapé a Carbone lakás, a munkatársak, lakók és Alfieri ügyvéd pedig a többi bőrkanapén ül a közelben. A közösség bent van, csaknem egymás ölében él, az ellenség, a bevándorlók kívülről érkeznek. Láthatóan nincs túl nagy különbség közöttük. Ugyanabban a rossz ízlést mutató, pontosan stílusban tartott jelmezben bukkan fel mindkét oldal. Csak a hivatal rosszul szabott öltönyei helyett trottyos farmerek, rikító ingek és csiricsáré felsők, makkos cipőkből kivillanó zoknik mutatják fel azt a világot, amelynek még a divatja is különös, torz zárvány.

A lépten-nyomon felbukkanó groteszkkel Mácsai nem az alakok kizsákmányoltságát és nyomorult megszomorítottságát erősíti, működésüket rokon- és ellenszenv nélkül, hideg fejjel mutatja be. Részletező, sok indulatos akcióval teli jelenetek helyett a szereplők inkább csak ülnek, beszélnek és kevés kifejező mozgást végeznek a kanapé körül. Ez a fajta analizáló szószínház sokszor ledobja magáról Miller érzelmileg fűtött szövegeit, vagy nem hevíti fel kellőképpen a jelenetet, így például a végkifejlet, a késelés sem válik igazán katartikus erejű pillanattá. Máskor a játék ironikusan ellene fordul a dialógusnak, hiszen például a szófán üldögélve így nem lehet vitatkozni: Ne őrjöngj! - Jól van, de te se őrjöngj - mondja egymásnak Beatrice és Eddie, miközben Für Anikó és Csuja Imre egymás mellett ül a bőrkanapén és rezignáltan maga elé bámul. A forma nem kedvez a szenvedélyes párbeszédeknek, voltaképpen nehézkesen indul be az előadás, azután az alakok mégis hús-vér figurákká forrósodnak.

Igazi meglepetés Debreczeny Csaba színészi átváltozása: ezúttal zárkózott, nehézszavú Marcóként darabos, szögletes gesztusokkal dolgozik, mint valami durván faragott bábfigura. A narrátor-ügyvéd Alfieri szerepében Epres Attila egyszerre simulékony és megértő, kívül marad a történeten, de sikerül megmutatnia valami olyan kisstílű ügyvédi gátlástalanságot is (bár Alfieri kívülről fújja a törvényt és ellenzi a vendetta véres szabályait, valahogy érezni, hogy egy jó üzletért nem rest dolgozni a maffiának sem), amellyel még gazdagabb lesz ennek a furcsa világnak a háttere. Az olaszos maffiamiliő és a bosszúállás motívuma ugyan végigvonul végig a történeten, de ami elsősorban érdekes lesz, az a családi kötelékek körüli bonyodalom.

Az újragondolt görög stílus ellenére nem a végzet vagy sors eleve elrendeltetése adja az előadás izgalmát, hanem a családon belüli erőszak természetrajza. Érzékenyen megragadott pillanatokban tárul fel, hogyan is működhet az elnyomás odahaza. Csuja Imre jóindulatú, kezdetben mindössze kicsit önfejűnek tűnő Eddie-je végül már ráterpeszkedik a családra, egész lényével birtokol mindent. Mikor magához rántja nevelt lányát, Törőcsik Franciska törékeny Catherine-jét, azután pedig maga alá gyűri Polgár Csaba heveskedő Rodolphóját, érezni a rettenetet: ha ennek a férfinak elborul az agya, nincs megállás. Csak apró változás, és mégis óriási fordulat, ahogyan Eddie basáskodni kezd Für Anikó riadt Beatricéjén. Pedig pár jelenettel korábban még Eddie érezte magát kényelmetlenül a nő froclizásai miatt. Fordult a kocka, és bár hiába nincs durva tettlegesség, csak mohóság és önzés, belilult monoklik helyett lökdösődés és megemelt hang, azért érezni a feszültséget, mert felvillan, hogy mindez miféle terrorig fajulhat. Für Anikó kéztördelése, ahogyan Beatrice nem mer elmenni az esküvőre, pedig Eddie alig fenyeget, csak ül a kanapén, de Csuja kitörni készülő bikaként forgatja a szemeit - egészen remek pillanat, mert valami olyat mutat be, amiből megsejthető, hogy egy ilyen állapot tarthatatlan.

 

Sz. Deme László