ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Személyiségvesztés

 

Élet és Irodalom

LVII. évfolyam, 42. szám, 2013. október 18.

szerző: Koltai Tamás

 

 

(Csehov: Meggyeskert – Örkény Színház; Mélyen tisztelt K! – Stúdió K)

 

 

Nincs személyim, mondja Csehovban szokatlanul – Ungár Júlia fordításában – a Sarlotta Ivanovnát játszó Trokán Nóra az Örkény Színház Meggyeskertjében, azt sem tudom, hány éves vagyok, és ki vagyok. Az identitásprobléma minden Csehov-színmű alapproblémája, a szereplők nincsenek tisztában a személyiségükkel, különösen ebben a darabban. (A címváltozat visszatérés az eredetihez, a Cseresznyéskert volt a ferdítés.)

 

 

Sarlottának nincs kivel beszélgetnie. Hacsaknem a kutyájával. Élő kutya egy előadásban, amelyben szinte minden mű, beleértve az emberi kommunikációt. Műpálma tölti be a játéktér felét, lankás talapzatára szorulnak a szereplők, mint hajótöröttek a tenyérnyi szigetre, amikor el kell hagyniuk a birtokot. Ambrus Mária színpadán a műpálma a fölnagyított gyerekszoba tárgyi darabja. Meg egy óriás mobiltelefon. Meg egy embermagas, kinyitható macskafej-ház, macskaszem-ablakokkal, amelyekből ki lehet kandikálni. A híres ósdi szekrény viszont, amelyet Gajev felköszönt, csinos miniatűr. Felborulnak az arányok. Semmi sem az, aminek látszik. Nagy Zsolt Lopahinként mondja és mutatja, hogy sárga magas szárú cipő és fehér mellény van rajta, holott elegáns meggyszínű öltönyt és hasonló cipőt visel, mint aki Benedek Mari jóvoltából a meggyeskerthez öltözik. A többiek élénk, színes, nagy mintás ruhát, inget, nadrágot, dzsekit hordanak, a pálmaháttér előtt úgy néznek ki, akár egy megelevenedett kaliforniai képeslap.

 

 

Zsótér Sándor megfosztja a karaktereket életviszonyaiktól, és csak az életproblémát hagyja meg nekik. Mint akik színes álomvilág szereptévesztésében élnek, eltévednek abban, ami valóságnak látszik. Velük együtt mi sem ismerjük ki magunkat. Fehér László Jepihodovjának cipője tényleg nyikorog, holott azt is mondja, és Trokán Nóra sem söralátétekkel mutatja be a kártyatrükköt, sőt a pikk nyolcas valóban pikk nyolcas. Zsótér szabadon mozog a színpadi konvenciók világában, némelyiket elveti, némelyiket meghagyja, tesz róla, hogy egyikbe se éljük bele magunkat. Itt nemcsak Sarlottának, senkinek sincs kivel beszélgetnie, a szereplők álldogálva monologizálnak, vagy síliftülőkékre telepedve ingáznak egymás mellett, föl-le. Szandtner Anna mint Várja feje fölé pálmát tartva, a Szabadság-szobor pózában várja a meghiúsult leánykérést. Amikor viszont az egyenként, létráról leszedett pálmaágak már el vannak csomagolva, a szokásos fakivágás fejszecsapásos hangja zárja az előadást. Komikus és hamis illúziók között éljük az életünket, elveszetten és – bármit értsünk is rajta – meggyeskertünket elveszítve tévelygünk, anélkül, hogy tudnánk, kik vagyunk. Gondolom én, miközben többnyire érdeklődve keresgélem a kapcsolatot az előadással. Gondolta a fene, gondolhatja Zsótér. De ez a magánügye, itt most már én gondolok, én vagyok a néző.

 

 

Az intenzív létezés és a tárgyilagosság súlya teszi a Zsótér-színészt. Kerekes Évának ez nem gond, az ő személyiségébe édesség és fanyarság jó arányban van keverve, ettől lesz kesernyésen frivol Ranyevszkaja. Debreczeny Csaba és Nagy Zsolt szimplábban, kötelező szinten hozza a habókos Gajevet és a tevékeny Lopahint. Szandtner Anna sírós Várjája sápadtan is erőteljes. Vajda Milán Trofimovja és Znamenák István Szimeonov-Piscsikje hagyományos karakterfigurák. Fehér László mozgásenergiával tölti fel a groteszk Jepihodovot. Trokán Nóra szépen viszi végig Sarlotta Ivanovna blazírt magányát. Takács Nóra Diana jó színésznő, de ezt nem az Ányája fogja megerősíteni. Dunyasáról és Jasáról Kádár Lilla és Rada Bálint nem mond többet, mint ami le van nekik írva. Békés Itala fölszántott arcú, mogorva, túlvilágian ős öreg Firsze viszont velőtrázó. Sötét rőt frakkban-cilinderben olyan, mint egy varietébűvész vagy szomorú, kiszáradt, vén bohóc valamely régi cirkuszból. Alig várom, hogy vad sztepptáncba kezdjen, és elénekelje, hogy az élet egy elnyűtt kabaré.