ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

A bóvlié a jövő

 

Népszava

Bóta Gábor

október 14.

 

 

A korszerűnek tartott gagyi elönt mindent, és felülkerekedik a világon, mondja a Zsótér Sándor által rendezett, szombaton bemutatott, Meggyeskert előadása az Örkény Színházban. Keserű ez a komédia, ami szerint az értékek, a célszerűségre való hivatkozással, eltakaríthatók az útból.

 

 

Se meghitt szobabelső, se virágzó fák, ahogy ezt általában Csehov Cseresznyéskert című darabja esetében megszokhattuk. Ungár Júlia újrafordította a darabot, ezúttal az eredetihez és a mai szóhasználathoz közelibb, Meggyeskert címen adják. Ambrus Mária díszlete riasztó világot mutat, a színpad baloldalán két óriási műpálma éktelenkedik, jobbra pedig ugyancsak hatalmas zöld műanyag macska, ezt mondják az egykori gyerekszobának, szét is lehet nyitni, el is lehet rejtőzni benne.

 

 

És van még egy szintén jókora, koporsó nagyságú mobiltelefon imitáció, ez mind a gagyi, elértéktelenedett, ócskává vált világ csaknem didaktikus, túlzottan szembeötlő jelképe. Vagyis már nem is ez egykori tradicionális értékre vágynak vissza a szereplők, hanem amiben eddig léteztek, az ugyancsak ócska vacak volt, és ehhez képest jön majd az a korszerű, célszerű, még inkább bóvli, amit az alulról feltörekvő, kulturálatlan, de a modern idők pénzéhes szavát meghalló, Lopahin képvisel.

 

 

Megveszi a meggyeskertet, és totális ridegséggel, kisebbségi érzéstől is fűtött bosszúvággyal, de ütős cselekvőképességgel, letarol maga körül mindent. Nagy Zsolt játssza, olyan embert alakítva, aki valamennyire kikupálódott, de azért tahó is maradt, élvezi, hogy fölemelkedhetett azokhoz, sőt a fejükre nőhetett, akik lenézték, és tulajdonképpen most szintén ezt teszik.

 

 

Van azért benne még némi szorongás, de már nincsenek különösebb skrupulusai, megy előre, mint az úthenger. Míg a többiek lelkiznek, szenvedve tapicskolnak az állóvízben, ő aztán riasztóan, eléggé lélek nélkülien cselekvőképes. Benedek Mari rikítóan taszító bordóba öltözteti, véletlenül sem a szín meleg árnyalataiba, hanem a gusztustalanul ízléstelen, menően kivagyinak hatni akaró, kulturálatlanságról, nagyzolásról árulkodó tónusokba.

 

 

Rögtön látható kivel állunk szemben, és az is, hogy bizony övé a jövő. Hiszen a többiek csaknem álló szoborrá merevednek mellette. És ez indokolhatja, a rendező, Zsótér Sándor, visszatérően alkalmazott módszerét, hogy a szereplők alig mozognak.Állnak, mintha megdermedtek volna, mint ahogy lélekben ezúttal meg is dermedtek.

 

 

Gyakran még afelé sem fordulnak, akihez beszélnek, maguk elé révednek, vagy mintha Brecht darabban lennének, egyenesen, demonstratívan, a közönségnek mondanak valamit, és még ilyenkor tűnnek a legkommunikatívabbnak. Különben csak magukra tudnak igazán figyelni, illetve magukra sem. Messze járnak, tán idilli, pálmafás környékekre vágynak, próbálják kergetni a boldogság kékmadarát, és nem veszik észre, hogy az már régestelen-régen tovaröppent.

 

 

Még a fiatal Várja az, aki Szandtner Anna alakításában, viszonylag sokat, és ideges felpörgetettséggel, mozog, megvan benne a cselekvésképesség lehetősége, tán jó párt is alkotnának Lopahinnal, szeretné is ezt a lány, de a buldózerhez hasonló előrenyomulás kiöli, agyonnyomja az érzelmeket, nem teszi lehetővé a szerelmet.

Aki már olyan régóta él, hogy még tényleg emlékszik a valódi, formátumos, értékkel, kultúrával, érzelmekkel, eleganciával, illemmel és kellemmel, arányérzékkel, empátiával teli életre, az Firsz, az inas, ősöreg volta ellenére szálfaegyenes kívül és belül egyaránt, testére feszülően jól áll rajta a frakk, mert nem felvett viselet, hanem lénye legbelsejéből fakad.

Külön truváj, hogy nem férfi, hanem nő, a nagyszerű Békés Itala adja. Méltóság van a mozdulataiban, választékosság a beszédmódjában. Mint itt maradt mementó képviseli az emlékezésre méltó múltat. Nincs már, aki meghallgassa. Nem figyelnek rá, unják.

 

 

Mint tudjuk, a darab végén egyedül, betegen, halálra ítélten ott felejtik. Zsótér leleménye, hogy végső magára maradottságában bezárkózik az óriásmacskába - ami egyszerre testesíti meg a még élményekkel teli gyerekszobát és az elkótyavetyélt világot -, és megmerevedett, reményt vesztett, de méltósággal teli arccal kinéz a macska szemén.

A bóvliból kitekint ránk az éppen hogy csak létező, halálán lévő érték. Ráadásul éles reflektor is rávilágít. És aztán sötét, vége az előadásnak, valahol itt tartunk most. Ez akár lidércesen lúdbőröztető is lehetne, és pillanatokra az is, de, hogy egészében mégsem ráz ki a hideg, annak az az oka, hogy azért ritkán elsöprő erejűen magas hőfokú az előadás.

 

 

Ebben a stílusban ugyanis van kimódoltság is. Korlátozza a színészek játéklehetőségét, igazi indulatok csak ritkán feszülnek egymásnak, a szereplők nem is annyira valódi emberek, mint inkább bizonyos törekvések megtestesítői, és ez monotonitást hordoz magában.

 

 

Kerekes Éva Ranyevszkaja földbirtokosnő, akinek házát, földjét elárverezik, arcára fagy a magára erőltetett mosoly, sírása ugyancsak erőltetettnek hat. Valaha lehettek mély érzelmei, de azokat fájdalomtompításként igyekezett kiölni magából.

 

 

Ányában, a Takács Nóra Diána által megformált lányában, vannak is még érzelemcsírák, vonzódik a Fehér László alakította, valamennyire tüsténkedni akaró, kétbalkezes Jepihodovhoz, de ilyen környezetben nyilván nekik sincs sok esélyük.

 

 

Gajevként Debreczeny Csaba a léha, ingyenélő, Znamenák István remek portrét kerekít a testileg-lelkileg elhájasodott, leégett földbirtokosról. Trokán Nóra butuska nevelőnője bugyuta bűvész trükkökkel igyekszik felhívni magára a figyelmet.

 

 

Vajda Milán az iskolapadból kinőni képtelen örök diákként levegőbe kiáltott, célba nem érő szavakkal kárhoztatja a rút világot.Ezt kárhoztatja Zsótér is a produkcióban. Régóta ez a véleménye. És sajnos nincs rá oka, hogy megváltoztassa ezt a nem túl vidító álláspontját.

 

 

Bóta Gábor