ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Miért van az úrnőnek csak egy ruhája?

 

Szinhaz.net

október 15.

szerző: Szántó Judit

 

Nézhetjük persze bizonyos aspektusból farce-nak (ahogy magunkat nevetségesnek), de egyelőre nem az.

 

Háy Gyula, szeretett mesterem, a főiskolán már az ötvenes években megpirongatta Tóth Árpádot, amiért a hangzás kedvéért meg a nyugat-európai példák - Der Kirschgarten,The Cherry Orchard, La Cérisaie - nyomán a meggyesből cseresznyést csinált. A meggy jellegzetesebb ízű, karcos-fanyarabb és összetettebben, mélyebben édes gyümölcs, mint a cseresznye, fejtegette, sokkal tágabb asszociációs körrel. Nekünk, viharok tépte-sodorta liberális értelmiségieknek különösen drága ez a kert, amelynek hovatovább már nem is Ranyevszkájái vagyunk - hiszen őelőtte még jó néhány átdorbézolni és átszeretkezni való párizsi hónap áll -, hanem romokat őrző, majd velük pusztuló Firszei. Talán nem véletlen, hogy Zsótér Sándor új rendezésében a matuzsálemkorú komornyiké a leghangsúlyosabb szerep és a legemlékezetesebb alakítás (a remeklő Békés Italáé).

 

Zsótér előadása - eltekintve attól, hogy a fantasztikus darabról hűséges és érzékeny képet ad - csupa érdekesség, csak nem elég érdekes. Megannyi felkiáltójel már Ambrus Mária díszlete is: az első, majd az összevont harmadik-negyedik felvonásban baloldalt két lecsavarható ágú műpálma, jobbról egy emblematikus (a műsorfüzet címlapján is szereplő) hatalmas, elijesztő, szürke műanyag macskafej, amelynek ablakok a szemüregei. (A középső, koporsószerű ácsolmányt csak absztrakcióként - memento mori - tudom értelmezni.) Jelképiségük könnyen megfejthető: a meggyeskertnek talmi egzotikummá való átstilizálását sugallja az egyik, a kiterjesztett gyermekkor primitív, titokzatos, az örök gyerekeket befaló világát a másik. A második felvonásban mindezt szuggesztív, ezüstbe játszó műanyag lombkivágások háttere váltja fel, érdekes és változatos be- és kilépésekhez teremtve alkalmat.

 

Ebben a különleges környezetben azonban meglepő módon majdhogynem konvencionálisan, lefojtott szomorúságban és kiszámíthatóan zajlik a játék. Jellemző a harmadik felvonás katasztrófaváró estélyének értelmezése: mulatság, tánc, sírva vigadás nincs, a szereplők egymástól elszigetelve hintáznak a légüresnek tetsző, kietlen térben. Zsótér közben elhelyez kis petárdákat, amelyek poénokat megillető nevetést fakasztanak: innen nézve gagek, onnan nézve a szereplők hamis tudatának kivetülései, például amikor Lopahin merőben más színű ruházatot ír le, mint amilyet visel, vagy Ljubov Andrejevna makacsul kopaszsága és csenevész szakálla miatt gúnyolja a torzonborz Trofimovot. Frappánsan finom mozzanat az is, amelyben az elvetélt lánykérés után Lopahin ijedten összerezzen, amikor Varja elsuhan mögötte: tart a megérdemelt atrocitástól. De truvájnak tekinthető a dolgozatom címében feltett kérdés is: mi lehet az oka, hogy ebben az előadásban, amelyet Benedek Mari gazdagon és változatosan öltöztetett (a fogadott lány-kulcsárnő Várjának például minden fellépéshez más ruha jut, amelyek virtuózul jellemzik a csak félig úrilány vidéki aggszűz korlátozott mozgásterét), a központi szereplő Ljubov Andrejevna a valószínűsíthető párizsi toalettparádé helyett végig egyetlen, igaz, egyszerűségében is látványos, csinos, nagymintás nyári ruhát visel. Miért is...

 

Talán mert ez a törékeny, nádszál karcsú, finoman hervadó bájos lény a virág- és gyümölcsmintás, bőréhez tapadó ruhában jel is az előadásban: a dekadenciának, az életre valóság hiányának sűrű hangulatváltásai ellenére is mozdíthatatlan jelképe: elpusztítója, Lopahin a maga ambivalens gyengédségében tollpiheként kapja fel, és teszi félre az útból. Kerekes Éva hibátlan alakításának csak a kisugárzása kevés, de ez nyilván épp oly szándékolt, mint az asszonyiság hiánya: több benne az „úgy maradt" gyerek, mint a nő.

 

A többi alakítás korrekt, de - Békés Italáétól eltekintve -- nem kiemelkedő. Debreczeny Csaba decens Gajev, Znamenák István papírforma szerinti Szimeonov-Piscsik, Vajda Milánnak, úgy tűnik, eszébe sem jut, hogy Trofimovnak a naiv vigyorán kívül más rétege, netán titka is lehet, Takács Nóra Diána, mint Ánya nem igazolja az ellenszereposztást. Nagy Zsoltnak (Lopahin) talán nehezére esik, hogy robbanékony temperamentumát visszafogja, és beérje a természetességgel; birtokbavételi nagymonológja így is hatásos. Most is bizonyságot tesz perfekt stílusérzékéről és jellemábrázolásának összetettségéről Szandtner Anna, mint idegesen fájdalmas Várja, Sarlotta Ivanovna különc magánya mögött pedig Trokán Nóra a kiszolgáltatottságot is érzékelteti. Hangozzék bármily banálisan, üde színfolt két egyetemi hallgató: Fehér László töményen groteszk Jepihodovja és Rada Bálint gerinc és lelkiismeret nélküli, kacagó kedvű Jasa inasa; kolléganőjük, Kádár Lilla (Dunyasa) viszont konvencionális. Ficza István Arra járónak elnevezett vándor koldusa szürreális Papageno-jelmezében átvonul a színen, különösebb atmoszféra nélkül.

 

Nemcsak Zsótér Sándor presztízse mondatja velem, hogy az előadásban, főként szándékait tekintve, valószínűleg több rejlik, mint amennyi - legalábbis számomra - nyilvánvaló. A színlapon a produkció farce-nak nevezi magát: ami látszik, az inkább csendes, moll hangütésű haláltánc. Nézhetjük persze bizonyos aspektusból farce-nak (ahogy magunkat nevetségesnek), de egyelőre nem az. (Legfeljebb a tulipiros színfoltok túltengése lehet gyanús.) Persze még változhat.